Gaál Attila (szerk.): Wosinsky Mór „...a jeles pap, a kitűnő férfiú, a nagy tudós...” 1854-1907 (Szekszárd, 2005)
Balázs Kovács Sándor: Wosinsky Mór néprajzi gyűjtő és feldolgozó tevékenysége
«^ 146 \?» Acs (Auerbach) Lipót (1868-1945) személyében, akik - autodidakta indulásuk ellenére - a szaktudomány jeles úttörői, a néprajzi muzeológia és néprajzi gyűjtés megbecsült munkatársai voltak. Múzeumi néprajzi gyűjteményt létrehozni — annak ellenére, hogy már több országos kiállítás és a millenniumi „múzeumifalu" sikerei után vagyunk — az 1890-es évek második felében még nem volt magától értetődő, szükségszerű múzeumszervezői feladat. 5 1897-ben csak kilenc vidéki múzeum (1899), majd a Tolnavármegyei Múzeum Néprajzi Osztályának őre (1901-1907), a múzeum igazgatója (1908-1930). A Tolnavármegye, majd a Közérdek című lap munkatársa. Elsősorban néprajzi tanulmányai ismertek, azonban kéziratos hagyatéka és a helyi lapokban megjelent cikkei sokkal szélesebb körű tájékozottságról tanúskodnak. Wosinsky Mór mellett a múzeum néprajzi gyűjteményének megalapozója, néprajzi fényképei a 20. század elejének kiváló forrásai. BALÁZS KOVÁCS 2002b. 499-500., BALÁZS KOVÁCS 2003. 12. 4 Tanár, festő, keramikus, etnográfus. A budapesti Mintarajziskolában Aggházy Gyula, Greguss János, Schulek Frigyes, Stróbl Alajos és Székely Bertalan növendéke (1889-1893), majd a Képzőművészeti Főiskolán Lotz Károly tanítványa. A Szekszárdi Állami Főgimnázium rajztanára és a Tolnavármegyei Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményének gondozója (1896-1912), a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársa (1912-1921). Ő volt a 19-20. század fordulója Szekszárd és Tolna megye minden országos visszhangot keltett iparművészeti kezdeményezésének, különösen a népművészet szecessziós ízlésű és praktikus célú felhasználásának a kulcsfigurája: alkotóművész és néprajzi gyűjtő, szervező és menedzser egy személyben. Közben Szekszárdon (1901) kerámiaműhelyt alapít, Őcsényben (1902-1903) háziipari telepet létesít, majd Fischer Emil Majolikagyárának tervezője (1908-1909). Kerámiákat, díszítményeket, vázákat, korsókat készít. - BALÁZS KOVÁCS 2002a. 2. 5 A múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelői állását 1874-ben szervezték meg a közgyűjtemények állami felügyelet alá vonásának első kísérleteként. Hivatali apparátus, hatáskör és pénz nélkül azonban életképtelennek bizonyult e próbálkozás. 1897-ben szervezték meg a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségét: minden ekkor fontosnak ítélt múzeumi szakterület (és a könyvtárügy) felügyeletével, szakmai irányításával egy-egy nagy tekintélyű, általában a vezető fővárosi intézményben dolgozó tudós muzeológust (illetve könyvtárost) bíztak meg. Ettől kezdve azokat a közgyűjteményeket, amelyek vállalni tudták a Főfelügyelőség direktíváit, évente megítélt állami támogatásban részesítették, s ezeket a segélyeket általában csak a felügyelő által javasolt vagy elfogadott gyűjteménygyarapításra lehetett felhasználni. A jelentéstétel kötelezettségét is előírták az államsegély kifizetéséhez. A megszervezéskor a néprajz még nem volt elismert múzeumi szakág. Egyenrangúsodásának nyilvánvaló jele, hogy az induláskor még nem volt etnográfus tag, Jankó Jánost csak az 1900-as újjászervezéskor nevezték ki. A kinevezést minden bizonnyal a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának éppen ekkortájt s Jankó János koncepciója szerint elkezdődött erőteljes fejlődése, közvetve az ezredéves kiállítás néprajzi bemutatóinak példátlan sikere, továbbgyűrűző hatása tette indokolttá. Mindenképpen Jankó János személyének érdemei lehettek meghatározó jelentőségűek, hiszen a magyar tudománytörténet joggal tartja számon, hogy a Nemzeti Múzeum szervezeti keretei között már 1872 óta létezett kisebb néprajzi gyűjtemény, egy-két vidéki múzeum alapításának adatait közlő források is évtizedekkel korábbra szokták tenni a néprajzi gyűjtés kezdő évét, és az 1870-1880-as években megrendezett népművészeti kiállításokat szintén a néprajzi muzeológia első eredményeiként lehet értékelni. (A Magyar Minervában közölt adatok szerint Kassán pl. 1872-t, Sepsiszentgyörgyön 1875-öt, Komáromban 1887-t, Déván és Felkán 1882-t tekintették a helyi adatszolgáltatók a néprajzi gyűjtés kezdő évének. Ezek az évszámok bizonyosan az első, esetleg csak utólag „néprajzinak" minősített műtárgyak alkalmi megszerzését, nem pedig a rendszeres gyűjtés megindítását jelentik. A néprajznak a szakfelügyelő kinevezésével mintegy kinyilvánított hivatalos támogatása természetesen nem jelentette azonnal a korábban alapított vidéki múzeumok mindegyikében a maradéktalan egyenrangúsodást. 1900-ban még csak három vidéki múzeum — az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) kolozsvári múzeuma, a nagyszebeni Kárpát-múzeum és a szekszárdi múzeum — segélyezését látta indokoltnak a néprajzi szakfelügyelő s 1901-ben — ezek mellett — a kecskeméti, a nagybányai és a szombathelyi múzeumokat támogatták anyagilag, pedig Jankó János több más városban is tájékozódott a segélyezés feltételeinek meglétéről. Az elsőként támogatott gyűjtemények puszta felsorolása már sejtetni engedi, hogy nem feltétlenül azokban a városokban folyt a segélvezést megelőzően is néprajzi tárgygyűjtés,
