Gaál Zsuzsanna: Megelevenedett képek: Egy kisváros a századfordulón (Szekszárd, 1996)

1883 óta vasúti szárnyvonal kötötte össze Tolna megye székhelyét a fővárossal. Naponta kétszer indították a vonatokat mindkét irányba a közel nyolcórás útra. A város felé közeledők már nem láthatták a Dunát, a folyó a szabályozások óta több kilométernyi távolságra kanyargott a településtől. A szekszárdi határban az évszaktól függő munka folyt, csakúgy mint a szőlővel borított domboldalakon. A város külső övezetét elérve az utcák falusias jellege ötlött szembe, s nem keltette az iparosodottság látszatát a város szélén működő téglagyár sem. Ha az utas az állomásról a város felé tartott, hamarosan megpillantotta a zsinagóga mór stílusú épületét. ( 1) A zsidóság csak a 19. század közepén jelent meg tömegesen Szekszárdon. 1856-ban alakult meg az önálló hitközség, amely a Német utcában tartott fenn egy imaházat. Az időközben közel ezer főre gyarapodó izraelita lakosság 1892-ben szegődtette első rabbiját Ungar Simon személyében, majd öt év múlva elkészült a város keleti peremén a zsinagóga. A zsidó templomok alaprajzát szigorú vallási előírások határozták meg. A nők számára a férfiakétól elkülönített imahelyet alakítottak ki, a szekszárdiban a földszinti teret három oldalról övező karzaton. Építészetileg a szekszárdi zsinagóga is két fő részből állt, az előcsarnokból és az imatérből. Az előcsarnokon való áthaladásnak jelképi szerepe volt: az itt végzett rituális kézmosás a testi és lelki megtisztulást szimbolizálta. Az imatér a zsidó közösség gyülekezési helye volt, önmagában egy profán tér, ami a tóratekercsek elhelyezésével nyerte el „szentségét". A tóratekercs volt a legfontosabb és egyben az egyetlen „szent" liturgiái tárgy a zsinagógában. Általa vált kitün4