Vadas Ferenc (szerk.): Dallá ringott bennem kétség és láz. Babits Mihály (és Török Sophie) szekszárdi levelei (Szekszárd, 1991)

Vadas Ferenc: A szülőházés a város képe a levelek és a vallomásos művek tükrében

„Lelkem madár, tág terek lakója, noha mindig visszajár fészkébe. " Babits Mihály Babits Mihály számára Szekszárd több mint szülőváros, hiszen gyermekkorának színtere beépül művészetébe, beleszövődik műveibe: a zöld ablakos ház, a családi bútorok és könyvek - a sűrű akácok közt folydogáló Séddel és a látószögébe eső emberekkel együtt - érzéseinek, gondolatainak, szimbólumainak alapvető forrásává válnak. Már régen országos s talán már európai hírű költő is, mikor még mindig büszkén vallja, hogy Szekszárd fia. És a szülőváros? - Egy szóval: mostoha. A helyi újság hasábjain negyedszázad alatt egyetlen műve sem kap helyet; születésének ötvenedik évfordulójáról is csak megkésve, aprócska hírben tudósítanak. Pedig „Szekszárdnak mindene lehetett volna s semmije sincs, elszalasztottá a pillanatot, amit a történelem Babitscsal kínált fel neki". Keserű szájízzel jegyzi naplójába 1942-ben az idézett sorokat Babits szellemi hagyatékának hűséges ápolója és védelmezője, Illyés Gyula, aki fél évvel korábban ravatalánál köszönte meg Babits Mihálynak, hogy „szellemünk határait a végtelenségig terjesztette". Volt (és ma is van) mit törleszteni, nemcsak a városnak, hanem a hazának is, mert alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében, halálában és holta után is, mint Babits Mihályt. Nehéz feledni azokat az éveket, évtizedeket, amelyekben neve a hivatalos magyar irodalomból kiiktatódott. Szerencsére, e halálon túli második némaság korának is voltak írói, költői és százával magyartanárai, akik Babitsban a halhatatlanség csodáját ünnepelték, de valamiféle igazságtételre, rehabilitációra csak az életmű újbóli mérlegre tételével, a centenáris ünnepségek közeledtével kerülhetett sor. A szülőváros, ha megkésetten is, de a hivatalos irodalomnál korábban kezdte az adósságtörlesztést: először utcát neveztek el róla, amelyben született, majd a szülőház falára került márványtábla, aztán - Vendel-Mohay Lajosné fáradhatatlan, lelkes és hozzáértő munkája révén - emlékmúzeum lett az „emeletes, de mégis fehérre meszelt" házból, melybe a kulcsversek és a Halálfiai című vallomásos regény alapján kerültek vissza eredeti helyükre a családi bútorok és könyvek; a második szintre most is a régi tizennyolc falépcső vezet. Vendel-Mohay Lajosné, aki ugyanannak a háznak az emeletén született, melynek földszintjén Babits Mihály látta meg a napvilágot - bútorok, könyvek és egyéb 5