Vadas Ferenc (szerk.): Dallá ringott bennem kétség és láz. Babits Mihály (és Török Sophie) szekszárdi levelei (Szekszárd, 1991)

Vadas Ferenc: A szülőházés a város képe a levelek és a vallomásos művek tükrében

jának a próbatétel utáni őszön -, hogy Ilonka is beteg. A sok minden, amit átéltünk, őt idegbelileg még sokkal jobban megviselte mint engem, valóságos idegösszerop­panás állt be nála". 9 Ilonka összeroppanása azért tragikus Babits számára, mert a ti­zenkét évvel fiatalabb feleség - számos hibája ellenére - nemcsak hűséges és méltó élettárs volt (és maradt a halálon túl is!), hanem ápolója, gondozója és szinte már orvosa is a nagybeteg férjnek. Reménytelennek tűnő helyzetükbe életkedvet lehel a költő művészi pályájának utolsó nagy elismerése, a San Remo-díj elnyerése. A megtisztelő nemzetközi díjat az olasz szellem megismertetése terén szerzett érdemeiért ítélték neki (a tekinté­lyes 50 000 lírás összeggel együtt), az Olasz Tudományos Akadémia javaslatára. 1940. március 30-án délelőtt a városházán került sor a díjak átadására, este a kitünte­tettek tiszteletére a San Remo-i operházban díszelőadás volt; Puccini Toscá-ját ját­szották. A Dante-fordítással kiérdemelt nemzetközi elismerés, az időlegesen enyhülő betegség révén megvalósulhatott olaszországi út, a lelkes ünnepség, amelyben San Remoban részesítették, a költő életének utolsó nagy élményévé vált, vagy válhatott volna még jobban is, ha a gonoszkodó test hagyta volna. „Az olasz útról - számol be anyjának - súlyos betegen érkeztem meg. Ez az út túl nagy megerőltetés volt szá­momra, nem kellett volna vállalkoznom rá. Nemcsak maga az út, de az ott rám há­ruló sok ceremónia, ünnepségek stb. Már ott beteg lettem, s egy hétig feküdtem a svájci határon (Szilasiéknál, akik most ott laknak, Brissagóban). Nagy nehezen ösz­szeszedtem magam annyira, hogy haza tudtam jönni, de pár nap múlva már levit­tek a János-szanatóriumba, vesemedence-gyulladással. Ez nagyon utálatos beteg­ség. És az állapotomat még rosszabbá tette az, hogy már ez időben kezdődtek a nye­lési nehézségeim. Az ételt nem tudtam lenyelni, úgy hogy az orromon át bevezetett orrszondán kellett táplálkozni, ami a világ legkínosabb dolga. (...) Ehhez járult még az a csapás is, hogy az ősz elejével teljesen elvesztettem a hangomat. Most már hóna­pok óta egyáltalán nem tudok beszélni, még Ilonkával és Ildikóval is csak írásban köz­lekedem. Egy táblám van, amiről az írást azonnal le lehet törölni; evvel »beszélek«. Mostanában azután annyira rosszabbodott az állapotom, hogy az éhenhalástól féltettek. Ezért rábeszéltek, hogy vessem alá magamat még egy műtétnek. Ez a mű­tét éppen a születésnapom előtti héten történt a Siesta-szanatóriumban. Megnyi­tották a gyomromat és egy gyomorsipolyt készítettek, egy csövet, s azóta ezen át táplálnak, befecskendezéssel. Ilonka csinálja mindezt, másfélóránként, mióta a szanatóriumból hazajöttünk. Ez bizony nem valami kellemes állapot, mikor az ember se beszélni, se enni nem tud, de legalább - élek." 10 „Legalább - élek" ! Vannak pillanatai, amikor úgy érzi, legjobb lett volna meghal­ni, máskor a haladékkal is megelégszik; élet-halál küzdelmében azzal is megbékél­ne, ha időnként emberhez méltóan alhatna, olvashatna; talán még verseket is írna, de erejéből már - sajnos - csak egy emlék felidézésére, egy tanárcsúfoló tréfás mon­dókára futja: Kosinus x, tangens TI Köbgyök Miska, ki ne híjj 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom