Wosinsky Mór: Keleti utam emlékei (Szekszárd, 1888)

* kilátást, mort hisz a Nílus vidékén kivid csak a sivatag végtelensége tárult már itt is szemeim elé, hanem restellettem ölfon magam előtt : hogy én, ki annyira bíztam erős testalkatomban s vállalkozó szellemem még a lehetetlenséggel is kész volt megküzdeni — most tehetetlenül kényszerülök hátrálni oly szép czél elől. Soká pihentem még itt félig szendergő állapotban, még vezetőimnek baksist kolduló nyelv-pérgését sem hallottam már, mig végre a szégyenletes visszavonulásra adtam ki vezetőimnek a jelt. Ha kimerültségig fárasztónak találtam már felfelé az utat, most lefelé még veszedelmesebbnek tűnt az, lehetséges azonban, hogy csak azért, mert már egészen tehetetlennek éreztem magamat. Nem a kőtöineg. hanem a szabadba fordulva csúszás és ugrálással jutottam lefelé. Mindég a kő szélére ülve, az alantabbi lépcsőn álló két arabsnak vállaiba kapaszkodva ugrándoztam fokról-fokra, ugy, hogy nemcsak talpam égett már, mintha sebektől lett volna borítva, hanem embonpointom is elzsibbadt. Különben ugyanily sorsban részesült a többi merész vállalkozó is s nem egy rongyosra kopott nadrágnak foszlányait szellőztette lobogó gyanánt a pyramisnak kiálló szirtjeiről az afrikai zephir! Az égotő homoktalajra jutva, nagyot sóhajtottam s hálát adtam a jó Istennek, hogy szerencsésen levezetőit, de nem is jutna még egyszer eszembe oda felmászni, még ha akár praehistoricus régiséget is kaparhatnék annak tetején.