Wosinsky Mór: Az őskor mészbetétes díszítésű agyagművessége Székfoglaló értekezés(Szekszárd, 1904)

néprajzi gyűjteményekben. Mindezen anyagot azonban soká használták még a gölöncsér mesterség feltalálása után ig» Fából készült edények nagy szerepet játszottak Európa északi részeiben már a legrégibb időben. Daczára annak, hogy ezek fennmaradása csak a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, mégis ismerünk ilyeneket elég nagy számban Dánia 1 s Skandinávia kőkori sírjaiból s a czölöpépítményekből. A kobaktök még ma is használatban van mindenfelé., különösen a pá>ztornépeknél. ühnefalschrichter Cyprus szigetén az érczkor kezdetéből származó néhány mészbetétes edényről kimutatja, hogy azok ugyanolyanok mint a minőket ott a pásztornép még ma is készít kobaktökből. Sásból font s agyaggal kikent edényeket, melyek égetés után még a sásfonás lenyomatait tüntetik fel —• eleget ismerünk az új-guineai szigetcsoport népeitől. Az agyagedények legkezdetlegesebb s legrégibb előállítási módja is csak a sástekercsekből készített tartályok utánzata, a mint azt nemrég is csak még a pápuáknál és kaffereknél láttuk, kik agyagból sodrott tekercsekből emelték fel az edény falát s azután elsimították az így képződött gyűrűket. Szarvakból készült edények utánzatai agyagból nem ritkák a bronzkorból. Előfordultak a többi között a lengyeli telepen is. Bőrből varrott edények utánzatai agyagban előfordulnak a kőkorban úgy mint a bronzkorszakban. A kőkorszak ból találtam ilyen tölcséralakúakat, mindkét oldalán tisztán látható varrat - utánzattal Lengyelen, a bronzkorszakból pedig hengeralakúakat a LXXIII. tábla 1., 2. ábrájában mutatok be, hol a bőr átlyukasztását s a fonalat mészbetéttel a legélénkebben utánozták. Az agyagból készült edények már a neolith korban a tökélynek nagy fokát érték el s igen nagy változatot tüntetnek fel alakban, technikában és díszítési módban. Találunk már ott sokszor két-három ujjnyi vastag falazatú s kőtörmelékkel kevert anyagú, tökéletlenül égetett fazéktól kezdve a gondosan iszapolt agyagból vékony réteg1 Sophus Müller : »Nordische Alterthumskunde«: 150., 152. 4