Vadas Ferenc: Rácegrestől Párizsig Illyés Gyula a pannon ég alatt, 1902-1928 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1992)

PÁRIZS ELŐTT ÉS UTÁN - Az avantgárd sodrásában - Szembesülés a magyar valósággal

tájakat, öntudatosabb emberi közösségeket ismertem meg. Fejlődésemben is természetesen ez alatt az idő alatt tettem meg a legnagyobb utat előre. Nem éltem ködvilágban, de mindez arra hangolt, hogy nyilván itthon sem állt meg a világ. Nem állt: hátrafelé ment, ha még lehetett - összegzi impresszióit a költő ezerkilencszázhuszonhat júliusában. Kint a régi pusztán a hosszú béresház - írja a továbbiakban - a párizsi Lipótmezőre - a Sainte Anne és a Saltpetrière - dühöngő osztályaira emlékeztetett, ahova a Sorbonne-ról kísérleti lélektanra jártunk: itt is olyan éktelen csörömpölés, visongás, üvöltés fogadta már messziről az embert a nap bármely szakában. Csak a szobákba, konyhákba belépve vált világossá, hogy itt elsődlegesen nem az elme körül van baj. Seregestül voltak családok, akiknek nem telt lepedőre, cihára, akik szappannal legfeljebb vasárnap mosakodtak. Itt a nélkülözés idegbajosai dühöngtek. A nyomor effajta mélységét mintha gyerekkoromban sem láttam volna. Olyasmit éreztem, mintha távollétem alatt Magyarország elmozdult, visszatolódott volna néhány délkörrel a barbárság irányába. A gyánti urasági határ hatalmas répatábláin hajlongó iskolások mögött kezében pálcával járkált föl-alá a segédtiszt, mint valami torz hivatású tanító. „Nocsak, nocsak, nocsak" mondta, s csaknem percenként odapöccintett a hajolásban égre feszülő nadrágocskákra és szoknyácskákra. Az ökölgörcsösítő az volt, hogy ezt a szüntelen verést semmi sem indokolta, a gyerekek ilyen hatalmassággal a hátukban maguktól is igyekeztek."

17 A nyomornak ilyen mélységeit látva embertől emberre szeretne szállni, „lekuporodva egy zsellér, egy öregasszony, egy haldokló lány szembogara mögé, elmondani, milyen erkölcsi vagy művészi szépségtől melegszik át, vagy milyen rútságtól csukódik le iszonyodva az a szem".

18 Élhetne másutt is, írhatna franciául is, de ő a Vörösmarty által fölvetett kérdésre: mi dolgunk a világon? - Ozora, Cece és Rácegres háromszögében, a szűkebb s tágabb haza térségeiben keresi a választ: Nyomomban szelid borjú lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt. Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Ár ionnak S énekelni küldött Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok. (Énekelj, költő)