Vadas Ferenc: Puszták - nevek – emberek (Szekszárd, 1982)

A harmincas években Iregpusztán egy pár bivalyfoç volt, a járomba fogottak Dékány és Hangyái névre hallge tak. Bivalyosuk, Horváth Lajos bácsi kedvtelésből meséimondott, verseket faragott. ízelítőül egy strófa karács nyi köszöntőjéből: Ej, karácsony, karácsony, Ven-ë kalács a rácson? Ha nincs kalács a rácson, Szomorú a karácsony. "Az országosan szokásos munkarend szerint a tehén ökör- és igásló-istállókban az első etetés pontosan hár órakor történik." Kiskonda pusztán a szokásosnál is kor ban, fél háromkor ébresztett az első béres. Egy-egy bér négy-négy ökröt gondozott, köztük élt reggeltől estig, megosztotta velük ünnepeit és álmait. A béresnek jól megy dolga. Felül a szekérre. Hosszú ostor a kezében, Onnan nézi, merre jár a Kökényszemű szeretője. Négyesostort pattogtatva énekelték a dalt, feledv hogy jó dolguk mennyire viszonylagos, hogy a jó igazáb nem is jó, inkább csak a kisebbik rossz. Úrnak születni jobb, mint szolgának, cselédnek lenni rangosabb, mint summásnak, hónaposnak. Ebben az értékrendben természete hogy aki szekéren ül, az rangon alulinak tartja a gyalo bérest. Az urak fejjel dolgoznak, mint az ökrök - tartj a mondás -, a szekéren ülők helyett is izzadnak az ökrö