Gaál Attila (szerk.): Szekszárd Megyei város monográfiája (Hasonmás kiadó Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2006)

A Dunától 165 km-re, a Buda—Eszéki állami főúttal szinte párhuzamosan vonul Báta község felé az a körülbelül 40 kilóméter hosszúságú, enyhe lejtőjű hegylánc, amely a Mecsek hegység végnyúlványa és a szekszárdi borvidéket foglalja magában. A hegylánc északi végénél, egy nagy beívelésben, részint lankás dombokon, részint egyenes területen épült fel Szekszárd. A körülötte fekvő halmok festői szépségűvé varázsolják a várost. A természet elragadó panorámája különösen nyáron ragadja magával a szemlélőt, amikor a sűrű szőlőtőkéktől kéklik az egész táj. A halmok löszös talaján terem a világhírű szekszárdi vörös bor. Fekvése, egészséges klímája minden időben szinte csalogatták az embereket a letelepülésre. Ez érthető is, mert a mai szőlők helyén volt hatalmas erdők, a Duna felé terülő termékeny síkság, sok vizének bő halállománya biztos megélhetést nyújtottak a város lakóinak. 1. RÉSZ. Az említettek után elsősorban a következő két kérdés vár feleletet : Kik voltak Szekszárd őslakói; hol lehetett a régi város? A rómaiak a Krisztus előtti IV. században már nem tűrték, hogy a kelták Itália déli részeire is benyomuljanak. Észak-Olaszország sűrű népessége viszont északra és keletre szorította az egyes kelta törzseket, akik erre birtokba vették a mai Dunántúlt, a későbbi Pannóniát. A kelták foglalásuk alkalmával felismerték Szekszárd természetadta kedvező tulajdonságait, hadászati fontosságát, letelepedtek és így Alisca néven első ízben ők bírták a várost. A gyönyörű vidék előnyösen hatott a kelták vallásos felfogására, amely a természeti jelenségek istenesítéséből állott. A mai szőlőkultúrával bíró völgyek helyén hatalmas erdőmélyedések voltak, ahol a csörgedező forrásoknál, az idegnyugtató nagy csendben vallásos ihlet szállta meg a kelta lelkeket. Valóban, mert ezeken a helyeken a teli hold akkor is másként tűnt fel és káprázatosabban jelentek meg az égen a sűrű csillagok. A barbár istent látott min-