Gaál Attila (szerk.): Szekszárd Megyei város monográfiája (Hasonmás kiadó Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2006)

Emlékét a város közönsége a kommün bukása után szép ünnepség keretében ülte meg és a Lipovszky-féle ház falába márványtáblát illesztetett, amelyre a következő felírást vésette : „Ezen a helyen halt meg a proletárdiktatúra gyilkosainak fegyverétől MAJSAI JÓZSEF 1919 június 24. Férfi volt, aki az eláradt gonoszság közepette is rendületlenül bízott a boldogabb magyar jövőben és a magyar nép feltámadásába vetett hitét vérével pecsételte meg. Nemes emlékét kegyelettel őrzi és hősi halálából mindenkor erőt merít SZEKSZÁRD VÁROS KÖZÖNSÉGE." Június hó 25-én reggel lázas állapot uralkodott az egész városban. Senki sem tudott mást, mint csak azt, hogy a direktórium megszökött. Valóban úgy volt, mert Soós Sándor elnök, dr Táncos Vencel vádbiztos és Mautner Gyula direktóriumi tag vasúti hajtányon Bátaszék felé menekültek, a többi vezető kommunisták pedig a szélrózsa minden irányában elinaltak. Miután híre járt, hogy a Ludovikások által kezdett és az általuk hősiesen tartott budapesti ellenforradalom sem sikerült, a Pest megye déli részén történt fehér megmozdulások közül pedig a dunapatajit és a kalocsait Szamuelli Tibor és pribékjei kegyetlenül vérbefojtották, a vármegyei direktóriumi tagok is visszamerészkedtek. Azonnal hősködni kezdtek és a szekszárdi ellenforradalom leverésére Budapestről segítséget kértek. Pár nap múlva, Budapestről vonaton tényleg meg is érkezett a terrorcsapat, amely biztosított menetben vonult be a városba. Micsoda szedett-vedett, igazi csavargó népség volt, köztük számos orosz hadifogoly is vigyorgott. Az itteni ellenforradalom leverésére karhatalmi biztosnak a már Szekszárdon járt Krammer Sándort küldték ki, a politikai biztosi teendőket pedig dr Lefkovits Vilmos debreceni ügyvéd végezte.