Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314-1525 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998)
Bevezetés - Amit a megyerendszerről tudni kell
törvényszékek, továbbá a nemesi megye tisztikara — főleg az alispáni tiszt — számos köznemesnek kínált szereplési lehetőséget, biztosított politikai gyakorlatot. Ravasz István Esztergom megyei birtokos Kont Miklós nádor kedvelt familiárisának számított. Előbb a királyi udvar lovagja, majd urát helyettesítve barsi, pozsonyi alispán, alvajda, végül pedig vasi alispán volt. A nemesi megye átsegítette a megyei nemességet korábbi elszigeteltségén, hozzájárult öntudatának és az egymásrautaltság-érzésének kialakulásához. A nemesi megye nélkül nem kerülhetett volna sor a nemesek rendi jellegű szervezkedéseire." (Mivel a nemesi vármegyének az országos jogszolgáltatási és közigazgatási rendszerbe való beilleszkedésére az alábbiakban még visszatérünk, ide kívánkozó részletmegjegyzéseinket majd ott tesszük meg.) 4 Bár az előbbi idézetek látszatra az Anjou-korral zárulnak, megállapításaik érvényesek az egész középkorra, beleértve a mohácsi csatavesztés utáni másfél évtizedet is. Annál nagyobb gondban vagyunk a török hódoltság idején ugyanazon minőségen belül bekövetkezett — sok tekintetben meghatározó jelentőségű — változások bemutatásával. Az egyetlen megfelelő összefoglalást 5 terjedelmi okokból nem hasznosíthatjuk, ezért a legutolsó magyar történeti szintézis megfelelő részeit emeltük át ide, jóllehet abban a vármegye fejlődésének kérdése méltatlanul kis teret kapott, mondhatni búvópatakszerűen vonul végig: „A helyi igazgatásban lényegében megmaradt a Mohács előtt kialakult helyzet. Itt az igazgatás és a bíráskodás jobban összefonódott, mint országos szinten; régi hagyományok biztosították a helyi önkormányzatok hatáskörét. Közülük a legfontosabbak a vármegyék és a városok voltak. A királyi Magyarországnak 35 vármegyéje volt, jelentőségük a 16. századtól megnövekedett. A vármegyei közgyűlés választotta és látta el országgyűlési utasítással a köznemesség küldötteit, s a vármegye területén érvényes jogszabályokat (statútum) alkotott. A vármegye fontos feladatokat látott el az adók kivetésében és behajtásában, továbbá a bíráskodásban. A király az általa szentesített országgyűlési végzéseket megküldte a vármegyéknek és a szabad királyi városoknak: így történt a törvények kihirdetése. A vármegyén belül a 16. század folyamán növekedett a köznemesség súlya, amint ez az önkormányzat élén álló alispán kiválasztásában tükröződött. Régebben az uralkodó által kinevezett főispán a maga familiárisai közül állított alispánt. A 15. század végén a köznemesség kivívta, hogy az alispánt a főispán a megyebeli tehetősebb nemesek közül nevezze ki. 1548-ban az országgyűlés a vármegyei nemességnek az alispán személyének kijelölésében is jogot biztosított. Ennek alapján olyan gyakorlat alakult ki, hogy a főispán jelöltjei közül a vármegyei közgyűlés választott, vagy a vármegyei nemesség által javasoltak közül a főispán nevezett ki alispánt. Az alispán irányította a vármegyei igazgatást, és ítélkezett a megyei ítélőszéken (sedesjudiciaria — sedria) polgári és büntetőperekben, a választott szolgabírákkal és esküdt ülnökökkel. Ezek száma a vármegyék nagysága szerint 6 és 12 között változott. Az ítélőszéket a vármegye székhelyén —ez éppen a 16. században állandósult — kéthetenként vagy havonként kellett tartani. A felső bíróságoktól eltérően háború alatt is működött, és így jelentősége növekvőben volt. A vármegyei bíróság első fokon ítélkezhetett a nemesség vagyoni és személyi pereiben, továbbá — a hűtlenség kivételével — bűnpereiben. A nemesség felső rétege sem volt mentes a sedria illetékessége alól, de azért a nagybirtokosok ügyeit többnyire a központi bíróságok tárgyalták. A több vármegyében birtokos főurak perei meghaladták egy vármegyei törvényszék illetékességi körét, és a vármegyének nem is volt ereje, hogy a nagybirtokosokon az ítéletet végrehajtsa.
