Szakály Ferenc: id. Hollós László élete és munkássága (Szekszárd, 1989)

III. Újra Szekszárdon (1911-1940) - 1. Szekszárdi hétköznapok

metlen, ha ő szatyrával s különleges kis kapájával a határt járta és a gombákat ásogatta a földből. Ha ezt a célt nem érte el, ezért nem ő, a jó szándékú tudós, hanem a körülötte élő emberek a felelősek. Tény, hogy tanítani akarásáért ezúttal ismét csak sebet és méltánytalanságot kapott. Hollós még a kiállítás esztendejében súlyosan megbetegedett és hosszú ideig nyomta a kórházi ágyat. Amikor meggyógyult, elhatározta, hogy más életet kezd. Egy fiatal iparművész házaspárt fogadott házába, hogy házacskájáért és ingóságaiért élete végéig gondozzák. Ettől kezdve kezdett enyhülni az emberek iránt is. Igaz, fogadni nem fogadott senkit, de gondozói körében szemmel láthatóan jól érezte magát. Ettől kezdve csendes, megnyugodott volt az élete. Amikor az egyik banktisztviselő, még fiatalkori ismerőse, ezekben az esztendőkben többször meglátogatta, mindig kedvesen fogadta, hosszan elbeszélgetett vele, s mindig kihangsúlyozta, hogy jól bánnak vele. Elmondotta azt is, hogy édesanyja halála óta nem élt ilyen nyugodtan és gondtalanul. 1940. február 17-én néhány hónapos fekvőbetegség után agyvérzésben halt meg. Az egész magyar sajtó megemlékezett haláláról, de a helyi sajtón kívül egyetlen lap sem méltatta tudományos érdemeit. A helyi megemlékezésekből szintén adatokat nyerhetünk Hollós szekszárdi éveiről. „Éppúgy, mint Kecskeméten, Szekszárdon is igen visszavonultan élt, és úgyszólván csak a tudományával és kedvenc szórakozásával, a bélyeggyűjtéssel foglalkozott. Társaságba nem járt, az embereket kerülte, bizalmatlan volt, és ebben a tekintetben bizonyos üldözési mániás tünetek voltak rajta észlelhetők. Életigényeit leegyszerűsítette, és ahogy a szekszárdi hetivásáron nyáron panyókára vetett kabátjával, kezében bevásárlószatyorral járkált, senki sem gondolta volna róla, a világszerte ismert tudóssal áll szemben. Pedig tudományos működése, nyugdíján felül is anyagilag független életet biztosíthatott volna neki. Nem volt fukar, de nem is tékozolta a pénzt... már a háború előtt olyan tekintélyes összeget gyűjtött össze, hogy 200 000 koronát akart adományozni a Magyar Tudományos Akadémiának. Ez a vagyon azonban devalválódott." - olvassuk a Tolnamegyei Újság nekrológjában (1940. febr. 21.). A másik helyi lap, a Tolnamegyei Hírlap 1940. február 17-én e szavakkal vesz búcsút a tudós akadémikustól: „egyszerű gépelt gyászjelentés került a temetkezési vállalat ablakába, és abból tudtuk meg, hogy Hollós László nincs többé. A kis vidéki városkában napirendre tértek az egyszerű haláleset felett és csak néhányan álltunk ott a gyászszertartás nélküli, egyszerű temetésen. Aztán, hogy megindult a koporsó, éppen tízen voltak azok, akik elkísérték őt. Dr. Hollós Lászlót életében senki meg sem értette, de meg sem érthette, mert szelleme magasan, szinte amerikai felhőkarcolók módjára emelkedett ki a mindennapi élet zavaros káoszából. Különc volt, mint minden szellemóriás,