Szakály Ferenc: id. Hollós László élete és munkássága (Szekszárd, 1989)

II. Kecskeméti évek (1891-1911) - 2. Az útkeresés

„Marie Edle von Mátray "-ban pedig - láthatólag önéletrajzi elemeket mozgósítva - azokról mond ítéletet, akik lenézik az alacsony származásúakat. Ez utóbbiból érdekes néhány részletet idézni, melyek sok mindenre fényt derítenek, ami árnyékként vetült Hollós László életére. „A Műegyetem utolsó évére Bécsbe mentem. Vasszorgalommal dolgoztam és tanultam itt is. Egyetlen szórakozásom abból állt, hogy néha elmentem színházba. Egy alkalommal a szomszédném, egy kedélyes öregasszony, felvonás közben magyarul beszélgetett társnőjével. Ki tapasztalta idegen nép között, mily végtelen jólesik édes anyanyelvünket hallani? Örömmel mutattam be magamat, mint földit, és megismerkedtem az öreggel és leányával. Amint a kedves leányka bűbájos szemeibe tekintettem, midőn élveztem csodás lényének túlvilági hatását, szívem rögtön megérté sorsát és lángoló szerelemre gyulladt. Véghetetlenül boldogan, örömrepesve kísértem haza új ismerőseimet és ezentúl csaknem mindennapos lettem náluk. Elhatároztuk, ha alkalmazást kapok, Mari nőmmé lesz. A sors szeszélyes istenasszonya elszakított Bécsből, és én egy vidéki városba kerültem, mint kezdő mérnök. Annyira el voltam foglalva a hivatásos teendőkkel, tervek készítésével, hogy Bécsbe egyáltalán nem mehettem, pedig már csak két hét választott el esküvőnktől. Egyetlen barátomat bíztam meg, hogy szerezzen be minden szükségest, s evégből elküldtem takaréktári könyvemet, melyre örökségem volt téve. Egy napon levelet kapok tőle, melyben tudósít, hogy a pénzt felvette ugyan, de szerencsésen el is kártyázta. Sorait így végezte: »Ne aggódj barátom azon a pár forintocskán, te még nem is tudod, hogy Mari ötvenezer forintot örökölt nagynénjétől. Mármost nincs más hátra, minthogy nőül vegyem, aztán kifizetem adósságaimat. Különben is régóta szeretjük egymast.« Ennyi aljasságot, ennyi vakmerő cinizmust nem tételeztem fel emberről. Hozzá még arról, aki gyermekkorom óta tanulótársam és egyetlen barátom volt. Azt hittem, csak farsangi tréfa az egész. Egy kis csomag a rideg valóságra ébresztett. Jegygyűrűm volt benne egy névjeggyel: »Marie Edle von Matray«. Óh, én szimplex nyárspolgár, hogyan is emelhettem szemeimet egy »Edle von«-ra. Hiszen ennél kezdődik az ember, alább csak páriák vannak. A nemes gondolkodás, szívbevésett nemesség csak nevetséges gyengeség, kutyabőrön kell ennek megírva lenni, csak akkor valódi az. Azt hittem, sohasem nősülök meg. A nőtlen katona a tudomány mezején is jobb emberanyag, mert azt nem bántják családi gondok, nem emésztik az anyagiak. A nőtlen férfi tisztán pályájának élhet, harcolhat az eszmékért, s ha elbukik, ha idő előtt elhal a terhes munkában, nem hoz keserűséget senkire... Le akartam mondani a hétköznapi emberek boldogságáról és önként fogadtam nőtlenséget, hogy ne gátoljon asszony, gyermek utamban, hogy annál