Mészáros Gyula: Szekszárd és környéke török díszítésű kerámia emlékei (Szekszárd, 1968)

zetes eszközének: a kis agyag háromlábnak előfordulása (XVII. t. 6-7. sz.) még akkor is fazekasműhely közelségére utalna, ha történetesen a kemencemaradvány nem kerül éppen napvilágra. A kemence alapja - mint láttuk - téglalap. Az ún. hosszú kemencék, „német kemencék" típusa. A tüzelőtér jelek szerint a fel nem tárható nyugati rész elé volt építve. Belsejében az edények tartására és a lángjárás irányítására szolgáló vályog oszlopok (lábak) és vályog lapok már hiányoztak, illetőleg jelenlétük az égető teret kitöltő, porhanyóvá vált, deformálódott vörös vályogomladékban már nem volt felismerhető. A kemence univerzális műhelyhez tartozott, melyben tálak, tányérok, poharak, bokályok és főzőedények egyaránt készültek. A négyzetes szájú, rozetta-díszcs öblű, teljesen korommentcs, mázatlan kályhafiókok pedig arra engednek következtetni, hogy a kemencében ilyeneket is égettek, nem szólva arról, hogy ezt a kemencetípust elsősorban éppen kályhások alkalmazták. A kerámiai leletanyagnak csak kisebbik csoportja származik készáruból. A bokályok között például egyetlen mázas példány, vagy töredék sem akadt. Még az előírt fehér, ónoxidos alapréteg is hiányzik róluk. A már kész tálak töredékei élénk, törökös-délszlávos színskálával, ragyogó fedőmázzal jelentkeznek. Hazai analógiák kutatása eredményeként rokonság mutatkozik a visegrádi (Széchenyi u.) későtörök, félkész agyagedény-leletek, azután a legújabban felfedezett régi mórágyi folyatott mázas, ásatag kerámialeletek és az ugyancsak föld alól előkerült szekszárdi kemence hasonló díszítésű termékei között. Az összefüggést a tálak formájában és törökös díszítményében egyaránt megtaláljuk. Mórágy legkorábbi, mázas kerámiája és a visegrádi, Széchenyi utcai lelctanyag között nagyrészt egyidejűség, míg ezekhez viszonyítva, a szekszárdi anyag esetében előbbiek folytatásaként - részben egyidejűség, részben utóidejűség mutatható ki. A legszembetűnőbb az azonosság a két előbbi lelőhely: Visegrád és Mórágy forgórózsás-sásleveles díszítményének elrendezésében. Ezeknél a tálasedényeknél a hol egyenkint váltakozó, hol csoportosan felrakott fehér és vörös levelek a tál öblének középpontjából, füstcsóvaszerű festékpörgetésből indulnak ki, félköríves végeik pedig a tál peremének széléig kifutnak (Visegrád: VIII/a. t. 1-3., 5 ; Mórágy: IX. t. 1-2. sz.), akár csak a korai, klasszikusan török lelőhelyek talpas táljain. Teljesen külön áll Mórágy azzal a sajátos motívum-összeállításával, melynél a tál öblét rövidszirmú forgórózsa, ugyanazon edény belső oldalát pedig a legváltozatosabb inda-, füzér-, levél-, kacs- és virágdísz (főleg tulipán) borítja, felsorakoztatva a XVII-XVIII. század gazdag, főleg stilizált növényi mintakincsét (X. t. 1-6.). A tálasedények belső oldalának ilyen modorú díszítése önálló változatként, a fenék forgórózsájának elhagyásával is előfordul a mórágyi anyagban. A szekszárdi fazekaskemence kerámiája kor- és stílusbeli hovatartozásának tisztázása érdekében tartottuk szükségesnek fenti két Duna közeli későtörök és törökös leletanyag főbb stíluselemeinek rövid kitérőben történt vázlatos ismertetését. Az alábbiakban a szekszárdi leletegyüttest részletesebben kívánjuk tárgyalni.