Mészáros Gyula: Szekszárd és környéke török díszítésű kerámia emlékei (Szekszárd, 1968)

Mórágy és környékének rác lakossága - Grábócz és részben Szekszárd kivételével - a XVIII. század elejétől fokozatosan kicserélődik. 1720-tól például már nem találunk okmányilag kimutatható nyomokat mórágyi rácok létezéséről. Mórágyra 1724-ben hesseni, majd 1784-ben pfalzi németeket telepítenek. (A XIX. századi mórágyi fazekas dinasztiákban mindkét telepítésből találunk családneveket: 1724: Glöckner, Salbach; 1784: Böhler, Kolep, Link családokét.) A mórágyi ásatag népi díszkerámia anyagában azonban olyan, peremig futó sáslcvél mintás és egyéb, jellegzetesen törökös, élénk színezésű, ragyogó mázú tálmaradványokat találunk, melyek legkorábbi készítési ideje legalább is a XVII. század második fele-XVIII. század eleje. Az első mórágyi fazekasok így semmi esetre sem az 1724-ben kelt telepítési szerződésük szerint földműves foglalkozású német lakosok voltak. Az új telepeseknek kapóra jött az ott javában virágzott, török stílusban dolgozó fazekas művesség. Mórágy és a környező falvak betelepített német lakosságának cserépedényekkel történt folyamatos ellátottsága abban az időben szinte egyik életfeltételük volt. A XVIII. század folyamán Mórágyról távozó rác lakosság kész, működő kemencéket, műhelyeket hagyott hátra. A németségnek csak át kellett vennie a helyi ipart, hogy tovább vigye - idővel a maga sajátos ízlésével is átszőve (madár, margitvirág stb.) ezt a hagyományos és szép mesterséget. Ehhez azonban idő kellett, különösen ha figyelembe vesszük az új telepesek eredeti foglalkozását, akik szerződésükben nem műhelyeket s nem gerencsérföldet kértek és kaptak a bonyhádi uraságtól (Kun Ferenctől), hanem szántóterületet és erdőt. Virágzó műhelyt, munkahelyet egyik napról a másikra elhagyni nem megy könnyen. Abból a tényből, hogy a kis Mórágy területén három délszláv falurész elnevezést — közöttük egyet eredeti szerb nyelven - a mai napig megőriztek a község német lakosai, arra kell következtetnünk, hogy rác fazekasok maradtak vissza egy ideig, akik idővel a német földművesek tanítómesterei is lehettek. Az is tény, hogy a mórágyi kerámiában a régi olasz, török és későhabán díszítő mintáktól eltérő új stílusbeütés csak a XIX. század folyamán mutatható ki. (Egyébként a ma is délszláv lakosságú Grábócon kívül még 1776-ban is rác településű volt Alsónána és Szálka -mindhárom helység Mórágy közvetlen szomszédságában.). Megjegyezni kívánjuk, hogy a mórágyi második német telepítés időpontja (1784) szinte egybeesik a szláv nemzetiségű fazekasok nagyarányú vándorlásának Román János által kimutatott idejével (1785), azaz a II. József-féle erőszakos német-betelepítések korával. Innen, vagy legalább is a századforduló körül számolhatunk mórágyi német fazekasok első nagyobb arányú működésbe lépésével is. Végezetül pedig azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindkét telepítés olyan német tartományokból érkezett, melyek területén, illetve szomszédságában - az Alsó-Rajna vidékén - a XVIII. században is magas színvonalú és virágzó fehéredényes fazekasság működött (Hessen, Krefeld, Kleve, Wickrath és a hollandiai Delft). Egyszerre több irányból érkező agyagművészeti befolyások (az óhazából hozott emlékek, török-délszláv-későhabán-magyar hatás) predestinálták Mórágy német lakosságát arra, hogy földművelés mellett, idővel a gerencsérmesterségre is rátérjen és tovább virágoztassa azt, egészen a XIX. század végéig. A XVIII-XIX. századi törökös kerámiadíszítés így nem tulajdonítható mindvégig kizárólag délszláv fazekasok munkájának, különösen annak leegyszerűsödő forrná-