Mészáros Gyula: A regölyi aranysír (Szekszárd, 1972)

Az arany az európai ember előtt több mint négyezer év óta, a rézkorszak idejétől kezdve ismeretes. Fontos azonban az a kérdés, hogy aranyból mikor, milyen típusú ékszert alakítottak ki. A regölyi gazdag sírban talált „fibula" ékszerfajta már a bronzkortól kezdve egyik fontos kelléke volt főleg a női divatnak, mint ruhafeltűzö tű. Az ötvösök minden korban más-más formájú és méretű fibulákat készítettek. Az eltérés annyira jellemző, hogy biztos támpontként szolgál egyegy történeti korszak meghatározására is. Ha a regölyi fibulapár párhuzamait nyomozzuk az európai gyűjteményekben, kiderül, hogy rokontípusait megtaláljuk ugyan a népvándorláskori sírleletek között (4—6. kép), de teljes hasonmása eddig nem fordult elő. Kontinensünkön kívül azonban, a New York-i Metropolitan Múzeum — meglepetésre — majdnem tökéletes mását őrzi a regölyi fibulának, „Transsylvania" (Erdély) lelőhellyel. A népvándorlás kora az Ázsia hatalmas térségei felől Európára zúduló hun áradattal, illetve a hunok elől menekülő különböző kelet-európai népek nyugat felé özönlésével indul meg és Magyarország területén tulajdonképpen a magyar honfoglalással ér véget. Mi volt az a kiváltó ok, mely a messze Kelet-Ázsiában élő nomád lovas hun tömegeket nyugat felé fordította? Kínai történeti forrásokból többek között arról értesülünk, hogy az ázsiai hunok már időszámításunk előtt a 12. századtól kezdve állandóan zaklatták betöréseikkel a Kínai Birodalmat. Támadásaik elleni védekezésül épült a kínai Nagy-fal i. e. a 3. században. A Kínai Birodalom felé tehát ezzel a momentummal lezárult a hun élettér terjeszkedése. A népvándorláskor népei közül az azt elindító hunok és az utolsónak érkezett avarok, majd a honfoglaló magyarok steppei nomád viseletben jártak, nem használtak fibulával feltűzött ruhát. A szarmata és germán népek azonban igen, akárcsak az útjukba eső rómaiak. Az erdélyi (szilágysomlyói) második nagy aranykincset — melynek zöme pedig éppen aranyfibulákból áll — Európa tudósai a mai napig sem tudják teljes biztonsággal a népvándorlás fent említett népei valamelyikéhez kapcsolni, annak ellenére, hogy az ötvösműhelyek helyét, ahol a szilágysomlyói kincs darabjai készültek, már ismerik. Ez a terület: Dél-Oroszország. Földbekerülésének idejét is tudják nagyjából: időszámításunk 400. éve táján rejtették el a fejedelmi kincset. Ez pedig a hun betörés ideje. Dél-Oroszország ötvöskészítményeinek egyébként is nagy múltja van. Már időszámításunk előtt 500 körül görög gyarmatvárosok létesültek a Fekete-tenger északi partvidékén. Híres ötvösműhelyeik voltak: OLBIA (a Bug torkolatánál) és a PANTIKAPAION (a mai Keres helyén). A népvándorlás előtt és alatt ezek a műhelyek remekbe készült, drágakő és féldrágakő berakásos ékszerek tömegét szállították egyrészt Bizánc, másrészt a dél-oroszországi és észak-európai germán népek: keleti és nyugati gótok, gepidák, vandálok stb. továbbá az iráni származású szarmata népek számára. A Fekete-tenger partvidéke, a Kaukázus és Erdély tehát azok a területek, ahonnét kiindulva nyugat felé nyomozhatjuk a magyarországi népvándorláskori ezüst-és aranyfibulák útját. Amint fentebb megállapítottuk, a regölyi típusú ruhakapcsoló tűk Európa területén — a New York-i Metropolitan Múzeum említett erdélyi fibuláján kívül ismeretlenek. Megközelítő rokon példányaik azonban ott vannak több dél-oroszországi leletben, azután a szilágysomlyói II. kincsben, Völc (Erdély) és Gelénes (Szabolcs-Szatmár m.) V. század eleji gazdag sírjaiban, a rábapordányi fejedelmi sírleletben s tovább nyugatra az ausztriai Untersiebenbrunn és a franciaországi Airan ugyancsak gazdag, népvándorláskori női sírmellékletei között. A legmeglepőbb azonban az a tény, hogy a külföldi lelőhelyek ékszeranyagában ott találjuk a regölyi M alakú és háromszög formájú aranylemezkéket is (2—3. kép). Sőt, az Ibér-félszigeten keresztül, Észak-Afrika partjai mentén Karthágó környékére is eljutott néhány regölyi ékszertípus.