Lőrincz Aladárné: Bukovinai székely szőttesek – technikák és mintalapok (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 2000)
Bukovinától Majosig
Bukovinától Majosig Ha gyermekkoromban tudtam volna, hogy ilyen fontos lesz az én életemben Bukovina, jobban odafigyeltem volna. 11 éves voltam, amikor eljöttünk Istensegítsről. Gyermekkori emlékeim kötnek oda, az a szülőföldem. Sokat hallottam a szüleimtől a román és magyar falvak neveit (Radóc, Milisóc, Bágyóc, Csernovic, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten). Istensegítset, a szülőfalumat Cibénnek (Tibeni-nek) hívták. Emlegették a nagy folyókat: Szeret, Prut, Szucsáva. Annak történetét, hogy miként került a népünk Erdélyből Bukovinába, csak Magyarországon ismertem meg. Sok emlékem van Istensegítsről: a széles utcákról, a templomról, iskoláról, a kis ásott patakról, a Gelláról. Sík vidék, körülötte dombokkal. Tiszta időben látni lehetett a Kárpátokat. Hosszú, hideg telek és rövid, meleg nyarak voltak arra. Nagy havazásokra emlékszem. Úgy kellett kiásni magunkat a kerítés tetejéig érő hóból, szaladgáltunk a hóba vájt ösvényeken. Sült pityókával a kezünkben mentünk az iskolába. Meleg alsónemű, patentharisnya, magas szárú cipő volt rajtam, bokáig érő köntös, azon gyapjú nagykendő, keresztbe megkötve a hátamon. A fejemen meleg kendő. Kendervászon tarisznyában a palatáblám, a rongy, a palavessző, a plajbász. Reggeltől délig voltunk az iskolában. 30-40 gyermek járt egy osztályba. A tanító magyarázott románul, s mi nem értettük, néztünk ki az ablakon. Este otthon hallgattuk a meséket, történeteket, s télen gyakran a farkasok üvöltését. Ezért tartották a házban az apró állatokat éjszakára. A juhászok tüzeket raktak, hogy elriasszák őket. Egy-egy házban összegyűltek a szomszédok, fonták fel a hagymát, hajnalban indultak az emberek szekerekkel, vitték eladni. Úgy mondták, tyirijára (fuvarba) mennek. Cserébe kukoricát hoztak. Nyáron a kisebb gyerekek libákat, a nagyobbak a család teheneit őrizték, köztük én is. A gyermekek csoportokba verődtek, játszottak és segítettek egymáson, ha bajba kerültek. Ettek, amit találtak, vagy megfejték a tehenet, ha éhesek voltak. Sok minden történt ott velük, aki őrzött tehenet, van mit meséljen. Télen a zsáknak való kendert fontuk. Tanulásra sok idő nem volt, de a szülők sem erőltették. A Szucsáva közel folyt a faluhoz, annak nyugati részén. Andron, egy román férfi vitte át a gyalogosokat a folyón. Ha kevés volt a víz, akkor a hátán, ha sok volt, akkor tutajon. A folyó felett átkötött kötélbe kapaszkodva húzták át a tutajt. Amikor a hegyekből megjött a víz, néha egy kilométer szélesre is megnőtt a folyó és veszélyes tudott lenni, szekereket és embereket is elsodort. Itt mosták az asszonyok a ruhákat is. Emlékszem a Mária napi körmenetekre. A pap meg a bíró választották ki a lányokat. Négy lány vitte a virágokkal feldíszített Mária szobrot. Tiszta fehér ruhában, fehérrel hímzett szedett ingben, fehér rakott szoknyában, köténnyel. Fehér szalag a hajukban, fekete a lábukon a cipő. Emlékszem a négysarkas pókapárnába becsomagolt kisgyermekekre. A behajtogatott párnát szalaggal szépen összekötözték, a pókakötőt madzagszövőn szőtték. A pókaribáncok (pelenkák) elszakadt fehér ruhákból készültek. Később, amikor „kirúgta a gyermek a pókapárnát" hátul megkötős ingecskét varrtak neki. A már nagyobbacskák hosszú inget kaptak, ezt viselték 10 éves korukig. Csak ez után öltöztették nadrágba vagy gatyába a fiúkat. A kislányok hamarabb kaptak rokolyát, szedett ingecskével.
