Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Agyag - föld – és kőfeldolgozás, sármunkák

Agyag- föld- és kofeldolgozás, sármunkák E szakterületen elsősorban afazekasokarí kell kiemelnünk. Az edény készítés ősi soron női munka volt, a férfiak kezére csak akkor került, amikor specializálódott mesterséggé vált. A kerámiakészítés nagy felkészültséget és jól felszerelt műhelyt igénylő mesterség, ezért általában specialisták művelték. A parasztfazekasok azonban a faluközösség életét élték, nem nagyon különültek el tőle. Az egész Dunántúl legegységesebbnek tűnő és legszínesebb fazekassága a Duna menti Sárközhöz köthető, holott a sárközi falvakban nem éltek fazekasok. Tolna megye nyugati felében is dolgoztak azonban fazekasok. Korán céhes keretek között végezték munkájukat. A Tolna megyei fazekascéhek: Szekszárd 1718, Ozorai és Dombóvári uradalom 1748, Dunaföldvár 1768, Bátaszék 1776, Tolna 1782, Paks 1835, Kisdorog és Tevel 1843, Döbrököz 1847. A „sárközi stílus" összefoglaló név, mely több központ munkásságát összegzi bizonyos stílusjegyek alapján. Bár a stílusegységet alkotó fazekas központok - Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács - nem a Sárközben vannak, az elnevezés helytálló, mert a központok készítményeit elsősorban a Sárköz református magyar lakossága vásárolta és használta, így az ottani ízlésnek, igénynek igyekeztek maradéktalanul megfelelni. A csoport központjaiból a mesterség tálas, korsós, fazekas és kályhás szakágai egyaránt ismertek, a technológiát illetően az ólom- és az ónmázas fazekasság, a nyersanyag vonatkozásában pedig a tűzálló és a nem tűzálló agyaggal való munka. Mindegyik központ készítményére, de különösen a tálas edényekre jellemző a színes, elsősorban a négerbarna és a vörös alapszín. A sárközi edényeknél először a nagy hasonlóság tűnik fel, de alaposabb vizsgálódás után sokkal több eltérést találunk, mint egyezést. ,,Míg az alapszínek és a díszítmények általános jellemzői a központok stílusának, ugyanakkor a díszítmények motívumai kevés közös vonást mutatnak" - írja István Erzsébet, s hozzáteszi: „Az egyes központok egyedi stílusa e vonatkozásban a legszembetűnőbb, ennek alapján különböztethetjük meg". A tárgyak színállása és alapvető látványa erősen hasonló, a motívumkincs, a díszítmények azonban számottevően különböznek. A díszítmények többségére a fekete vagy vörös alapszín jellemző, ezeken fehér irókás díszítmény található, különféle (zöld, vörös, barna, esetleg sárga vagy kék) színekkel kombinálva, s nem ritka a szegélymintaként alkalmazott folyatott csíkozás. A díszítmények színei központonként változóak: pl. Szekszárdon fehér alapon kék, zöld, Baján barna, kék, sárga, zöld, vörös, fekete. A 19. század közepétől általánossá válik ugyanazon a tálon együttesen a vörös és a négerbarna alapszín oly módon, hogy az öböl pl. vörös, a perem pedig négerbarna vagy fordítva. Ugyanakkor nem található vörös alapszínű tál Siklóson. Baján és Szekszárdon a vörösnek egy országosan is ismert változata, az ún. dudi szín is előfordult. A sárközi kerámia jelentős központja Mórágy. A települést a 18. században telepítették újra. 1724-ben és 1784-ben Hessenből és Pfalzból érkeztek református németek, először 36 család. Magukkal hoztak egy középnémet kerámiahagyományt, ismeretanyagot, amely sok részletében azonos volt a sárközinek mondott kerámiával. Ez keveredett itt olyan balkáni hatásokkal, mint a folyatott szegélydíszítés vagy a cirokszál használata. A mórágyiak parasztfazekasok voltak, csak az év egynegyedében folytatták mesterségüket. A korai századokban konyhaedényeket is készítettek: szűrőtálat, fazekat, korsót, lábast, köcsögöt, de készültek itt kályhaszemek is, tűzálló földből. Ugyanakkor a folyatott engóbos, 18. századi edénytöredékek a dísztálak meglétét is bizonyítják. A legkorábbi ismert mórágyi tányérok és bokályok az 1830-as évekből származnak és fehér alapszínűek. Az 1860-as évektől kezdve azonban, a vörös és fekete szín vált jellemzőjükké.