Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Famegmunkáló iparágak

Famegmunkáló iparágak A fa használati tárgyakká, eszközökké történő feldolgozása a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. Az érdéiben gazdag területeken, századunk elejéig szinte minden falusi parasztember értett a ház körül és a gazdaságban szükséges faeszközök készítéséhez. Tevékenységük a paraszti önellátás keretében végzett házi munkának számított. Voltak olyan parasztemberek, akik terményért vagy visszasegítés fejében másoknak is készítettek gazdasági, háztartási eszközöket. Ezeket a barkácsolóknak, ezermestereknek nevezett faragókat, akiknek a famunka megélhetési forrást is jelentett, paraszt specialistáknak tekintjük. Némely erdőben bővelkedő településen, ahol kevés és sovány talajú volt a termőföld, s ezért a földművelés nem biztosította a lakosság megélhetését, a fafeldolgozás már a 16-17. században kinőtt az önellátó házi munka keretei közül, és más vidékek szükségleteit is ellátó háziiparrá fejlődött. Az erdőt, a határt járó parasztember ismerte környezetét: tudta, melyik fafaj ta mire alkalmas, és figyelte, hol lát épületelemnek, szerszámnak, tárolóedénynek alkalmas fát, amit magának megszerezhet. Szekérlőcsnek pl. természetes hajlású faágat választott, amiből a lőcsöt kevés faragással kialakíthatta, és az erősebbnek is bizonyult. A kinézett fát alkalmas időben kivágta és otthon, a faragószínben dolgozta fel. A jobbágyokat 1848-ig „faizási jog" illette meg, amelynek értelmében a földesúr erdejében saját szükségletükre épület- és tűzifát vághattak. Ebből a házilag feldolgozott szerszámfa is kikerült. A jobbágyfelszabadítás után a közbirtokossági és uradalmi erdőkből szerezték be faszükségletüket. A faragás, mint házi munka, leginkább a téli hónapokban folyt, amikor a fészerben vagy szín alatt a parasztemberek megjavították, kiegészítették eltört vagy megrongálódott szerszámaikat, és újakat készítettek. Hazánk egyes vidékein a művészkedő pásztorok a faragásban oly nagy hírnévre tettek szert, hogy általában a faragást szívesen azonosítják a pásztorművészettel. Lehet, hogy a legkiválóbb faragók a pásztorságból kerültek ki, mégis fúró-faragó, barkácsoló, mindent megcsinálni tudó ezermester parasztember minden magyar faluban lényegesen több akadt, mint művészkedő pásztor. Olyan is volt, aki háza, családja, rokonsága és ismerősei számára nemcsak a szükséges használati tárgyakat tudta kifaragni néhány kézhez álló szerszámmal, hanem szépen ki is tudta azokat cifrázni. Ez a paraszti faragóművészet - úgy tűnik - sokkal nagyobb múltú, mint a pásztorfaragás. Oklevelekből tudjuk, hogy egykor - századokon át a molnárok és ácsok jeleskedtek a faragásban, az előbbieket gyakran „faragómolnárokként" emlegették. Igaz, főként malmaik és szerszámaik építésében, az egyes részek kifaragásában voltak kiválóak, de nem egy adatunk van arra, hogy még a 19. század folyamán is falusi molnárok faragtak szerelmi ajándékokat (mosósulyok, rokkaszeg stb.) olyan legények megbízásából, akik ebben nem voltak jártasak. A faragó parasztemberek tevékenysége lényegesen többirányú volt, mint a pásztoroké, a mindennapi élet nagyobb területére terjedt ki, sokféle, egymással merőben ellentétes rendeltetésű tárgyat hoztak létre és díszítettek. A legszebb parasztfaragások a női munka szerszámai, eszközei, mert zömmel szerelmi ajándékként készültek. A legény faragta, vagy faragtatta azokat szeretőjének, férj feleségének. Őcsényben pl. a múlt század végén Paprika János faragó - a kapuzábék és egyéb tárgyak, szerelmi ajándékok mellett - hosszú, türelmes munkával kifaragta Szigetvár viadalát fából. Háromszázötven alak: magyar vitézek, török katonák, lovasok, vezérek, pasák, ágyúsok, bástyaostromlók stb. Faragásaival megjárta Pécset és Baját is, kiállításon bemutatva faragott ármádiáját. A parasztközösségeknek azok a tagjai, akiknek átlagon felüli kézügyességük, rátermettségük volt, és családjuk megélhetését mezei munkával nem tudták biztosítani, másoknak is