Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

Kézműipari hagyományok Tolna megyében (B. K. S) - Textil-, gyapjúfeldolgozás

ott összejött 7-8 festő. Főleg a fehér virágú koszorús kötény volt kelendő. Olajtarkázás kb. 1930-ig volt gyakorlatban. Ekkor már nem lehetett jó olajfestéket kapni. A kisebb falusi műhelyek még készítették, de sokszor nem is lehetett jól látni a mintát. Magyarok és svábok egyaránt viselték az olajtarka kendőt, koszorús kötőt és szoknyát. A bátaszéki Stengel János 1934-ben alapította műhelyét, két kupával. Előtte a múlt század végén tönkrement Bakács mester dolgozott Bátaszéken, utána - 1934-ig - nem volt kékfestő a településen. A mesterséget Bonyhádon Deckert mesternél tanulta három évig, majd számos helyen segédként dolgozott: Tolnán, Kalocsán, Óbudán Goldbergernél, Kiskőrösön, Esztergomban, Kiskunfélegyházán, Újkécskén, Mórágyon, Mohácson, így nagy tapasztalatra és mintakincs ismeretre tett szert. A másik bátaszéki műhelyt Müller Ferenc nyitotta 1935-ben. Müller Mórágyon Becker Henriknél tanult. A kalocsai Benderitter János műhelyét vásárolta meg, Mórágyról mintákat szerzett be. Ma mindössze két kékfestő műhely van Tolna megyében. A gyapjúfeldolgozás vidékünkön nem vált népi házi mesterséggé, annak ellenére, hogy egyes parasztasszonyok és juhászok készítettek szűrposztót. A gyapjúmunka a textilkészítés legrégebbi ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, technológiája pedig hatással volt e rostnövény feldolgozására is. A gyapjúanyag fonás előtti finomítási módja a csapás. Ez egy íjfa nevű eszközzel történt - később már csak a kalaposok használták -, mégpedig úgy, hogy az íjfa íját a gyapjúcsomó fölött megfeszítették, majd hirtelen elengedték. A csapódó íj a gyapjút szétzilálta, s ezáltal a finom és könnyű gyapjú felülre, a nehezebb szennyeződés alulra került. A megszőtt gyapjúszövetet általában még tömörítették, sűrítették feldolgozás előtt, hogy erős, tartós és lehetőleg vízhatlan legyen. Ez történhetett úgy, hogy sebes folyású patak medrében, lehetőleg lezúduló víz alá nagy fakádat, kallókádat helyeztek, ebbe tették a szövetet, s a magasból ráömlő vízsugár verő és kavaró ereje által, a kádban állandóan mozgatott szövet gyapjúszálai összezsugorodtak, a szövet széltében-hosszában összement, egyszersmind vastagabb, tömörebb lett. A gyapjúszövet tömörítésének másik módja a kallómalomban való kallás volt. Ezeket a műveleteket végezték a csapók. A csapómesterség sajátos ága volt a gubacsapó, aki a hosszúfürtű gyapjú ruhadarabot, a gubát készítette. A posztókészítő csapókkal egy időben honosodott meg a szabó mesterség is (1398). Tolna megyében önálló csapócéh Szekszárdon alakult 1744-ben és az ozorai uradalomban 1749-ben. A legtöbb egyszakmás céhes szervezetet felmutató iparcsoport, a ruházkodás alapanyagainak feldolgozását végző szakmákat foglalja magában. A feldolgozóipar egyik legjellegzetesebb árutermelő és vásározó ága a szabóké. Általában magyar szabók járták az országos vásárokat, a váltómívesek méret után dolgoztak megrendelésre, a vásármívesek pedig nevüknek megfelelően, kizárólag tömegárut készítettek. A magyar szabók elsősorban magyar ruhát készítettek, de varrtak európai szabásút is. Az ún. vékony szabók a magyar szabók egy csoportját jelentették. A német szabók voltak, akik európai ruhát készítettek. A szabók minden csoportja az ország legnépesebb céhei közé tartozott, de különösen a szűrszabók tettek szert nagy hírnévre. Tolna megyei önálló szabócéhek: Simontornya 1698, Dunaföldvár 1703, Tamási 1721, Szekszárd 1726. A kenderen kívül, a ruházkodáshoz szükséges minden textíliát vidékünkön is évszázadok óta vásárokon, vándorkereskedőktől lehetett beszerezni. Bár a parasztasszonyok zöme tudott varrni, s az egyszerűbb ruhadarabokat, inget, szoknyát, bőgatyát stb. maga is el tudta készíteni, szinte a középkor óta fontos szerepük volt a szabóknak és a női ruhák készítőinek, a varróasszonyoknak. A városi szabók szétrajzásából a 19. században már csaknem minden faluban letelepedett egy-két szabómester, akik aztán egy idő után kialakították az egyes települések sajátos formavilágát, szabásmintáját, amelyről fel lehetett ismerni.