Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)
„…a szépség kertjében…” (D. E. ) - Összegzés
Iskolai végzettség szerinti megoszlás: 6 vagy 8 általános 61 fő szakiskola 41 fő középiskola 58 fő főiskola, egyetem 29 fő Összesen: 189 fő Az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők nagyobb része a hímzők, szövők, csuhéval- vesszővel dolgozók, tojásfestők közül kerül ki (nem iskolában tanulták, kiegészítő tevékenység, kedvtelés, alkalomszerűség). A fafaragóknál jellemző az egészen más irányú szakmai végzettség: a nehéz vagy monoton, alkotó tevékenységre nem ösztönző fizikai munka, vagy műszaki munkakör, a hideg fémmel, szerszámmal, műszerrel végzett tevékenység (vasbetonszerelő, vájár, nehézgépkezelő, géplakatos, gépszerelő, hegesztő stb.). Mások faipari végzettségükből eredően veszik kézbe a fát, természetközeiben élnek (erdész, mezőgazdász) s néhány fiatalnál a „vissza a természethez", természeteshez motívum is megtalálható. A középiskola után megszerzett szakmai végzettség jellemző a keramikusokra, kismesterekre, fiatal szövőkre. A főiskolát, egyetemet végzettek közül legtöbben pedagógus pályán működnek (tanár, óvónő), de van iparművész, agrár- és erdőmérnök, műszaki főiskolát végzett is. A lakóhely szerinti névmutató tájékoztat a területi elhelyezkedésről, a nevek tevékenység szerinti csoportosítása pedig arról, hogy a legjellemzőbb területeken hányan dolgoznak. (Mindkettő a kötet végén található.) A két adatsor közötti különbség (216-189) abból származik, hogy 27-en többféle tevékenységgel is foglalkoznak. A tevékenységet aszerint vizsgálva, hogy milyen minőségben, státuszban végzik: vállalkozó 34 szellemi szabadfoglalkozású 24 (oktató, szakkörvezető, stb.) keresetkiegészítő tevékenység 52 (nyugdíj, munkanélküliség, főállás mellett) saját kedvtelés, szabadidő kitöltés 79 Összesen: 189 Jónéhányan a munkanélküliséget, a megváltozott munkaképességet, az idő előtti nyugdíjazást és az ezzel járó - nyilván nem előnyös - egzisztenciális változásokat kompenzálták azzal, hogy felújították vagy továbbfejlesztették valamely kézműves ágban már meglévő ismereteiket, képességeiket, vagy teljesen új szakmaként megtanulták azt. A tevékenység szempontjából kell megemlíteni azokat, akiknek nem elsősorban a jövedelemszerzés a céljuk, hanem a hagyományok ápolása, gyűjtése, őrzése, feldolgozása, továbbadása, átörökítése. Akik ismereteiket másokkal is megosztják: bemutatókat tartanak, szakköröket, tanfolyamokat vezetnek. Gyűjtőmunkájuk eredményeit közreadják vagy közreadnák, ha lenne rá lehetőségük. Az elismerés ezért inkább erkölcsi mint anyagi jellegű, pedig rengeteg időt és energiát igényel és ma már egyre kevesebben vállalkoznak rá. Érdekes ábrát vagy táblát lehetne felrajzolni arról, hogyan adódik át a tudás, ki kinek a tanítványa, utóda, kinek ki a példaképe, de ez már egy másik tanulmány témája lehetne. A motivációk között első helyen szerepel a családi környezet és tradíció, a rokoni, baráti kapcsolatok, minták. Ezt bizonyítják az életutak. Még akkor is, ha egészen más irányba indult is el valaki, előbb-utóbb visszafordul ebből a forrásból meríteni. Vannak előzmények nélkül elindulok is, akiket megragad egy kiállítás, egy tárgy szépsége, formája és azt érzi,
