Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Engel Pál: Ozorai Pipo

Szerinte az összeesküvők, midőn látták, hogy ügyük elveszett, Pipo közvetítéséhez folyamodtak, mint aki a királynál, „ha akarja, mindent elintézhet". Pipo meghallván érveiket könyörületet tanácsolt az uralkodónak hódolatuk esetére, és Zsigmond, miután égi jel is erre intette, szót fogadott. „Az urak pedig valamennyien menlevelet kapva a táborba jöttek, s magukat Zsigmond lábai elé vetették, aki emelt hangon, hogy mindnyájan hallják, így szólt hozzájuk: a Spano kérésére...megbocsát nekik, de arra inti őket, hogy ajövőben nagyobb hűséggel legyenek iránta..." (56) Mindebből talán levonhatunk annyi következtetést, hogy az 1403. október 8-i kegyelemlevél kibocsátásában - és nyilván az azt megelőző béketárgyalásokban is - Pipo tanácsainak döntő szerepe volt, s talán a hűtlenek jegyzékét is ő kapta kézhez, hogy a kegyelem és büntetés kérdésében véleményt tudjon mondani. Nem lehetetlen, hogy a győzelem után valóban józan mérsékletet mutató királyi politika, amely végül is 34 évi nyugodt országlást eredményezett, csakugyan az ő sugalmazására érvényesült. A körülmények ismeretében immár érthető, hogy az elkobzott javakból semmit, egyetlen jobbágytelket sem kapott. Mint a kegyelmi ügyek „kormánybiztosa" csakis így járhatott el tiszta kézzel. Lehet, hogy e szerény önmegtartóztatás gondolata tőle magától eredt, mert túlzott kapzsiság később sem jellemezte, és látni fogjuk, hogy magánvagyont, legalább is állásához és lehetőségeihez mérten, feltűnően keveset gyűjtött. Jutalmát, úgy tűnik, nem ebben kereste, és nem is ebben kapta meg. Zsigmond egy évvel a győzelem után, 1404 őszén a temesi ispánságot bízta rá „az alsó részek több megyéjével együtt", és ezzel egy csapásra az ország legnagyobb zászlósurainak egyikévé léptette elő. (57) Ettől kezdve haláláig egyhuzamban ő volt a délkeleti országrész egyedüli ura és kormányzója. Noha megtartotta, mint említettem, sókamara-ispánságát is, és később időnként más tisztségeket is elnyert, legfontosabb, sajátképpeni méltóságának mindvégig temesi ispánságát tekintették, és ő maga is mindenkor elsősorban vagy kizárólag comes Themesiensis-nek címezte magát. Olasz ragadványneve, a Spano is innen eredt.(58) A rábízott tisztség, terjedelmét és politikai súlyát tekintve, egyike volt az ország legfontosabb honorjainak, és ha a címek hagyományos presztízsétől eltekintünk, egyenrangúnak számított az erdélyi vajdai, a horvát, szlavón és macsói báni méltósággal. Ez viszonylag új fejlemény volt, mindössze néhány évtizedre tekintett vissza, és nyílván a délkeleti határvidék megnövekedett jelentőségével függött össze. Az országrész egységes kormányzata az 1360-as évek óta fokozatosan, többszörös átszervezés eredményeképpen jött létre, és az indítékát feltehetően a vi dini bolgár bánság felállítása (1365) adta meg. Elsőként ugyanis Lackfi Imre vidini kapitányról ismeretes, hogy Temes megyén kívül más szomszédos területeket is igazgatott^), az 1370-es években pedig - Oppelni László nádor (13697-1371), Himfi Benedek (1371-1375) és Garai Miklós nádor (1375-1386) kormányzása idején - az „alsó részek" címén már elég szilárdan Temesvárhoz tartozott Csanád, Krassó, Keve megyék és a Lúgostól Orsováig húzódó vlach kerületek igazgatása.(60) 1387ben Zsigmond helyreállította az 1355 táján megszüntetett szörényi bánságot, és külön ispánt állított Krassó és Keve élére is, de már 1394 körül visszatért a Laj os-kori gyakorlathoz.(61) A szörényi báni méltóság ismét megszűnt, és a délkeleti megyék élén a következő években a „két Miklóst", Csákit és Marcalit találjuk temesi