Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolarinak, ismertebb nevén Pipo Spanonak élete (Domenico Mellini)

ságáról, derekasságáról és szerencséjéről a világi életben; érsekünk, Szent Antal, Landini, Ugolino Venni, Fra Leonardo Alberti, a Krónikák kiegészítésének szerzője, azokon kívül, akiket annyiszor említettünk fentebb; és még ma is, a magyarok énekelnek bizonyos históriákat a firenzei Pippo Spano vitézségének az emlékére. Ö, hogy egy kicsit külsejéről és szokásairól beszéljünk, közepes termetű volt, fekete, inkább nagy csillogó szemmel, arcával arányosan. Bőrének színe inkább világos volt, a haja és szakálla pedig fiatal korában az érett gabona színéhez hasonlított, ami az évek múlásával egyre fehérebb lett. Arca vidám volt, külleme kecses, derűs; vékony volt, de jó testalkatú, minden tagja kitűnően formázott, és igen jó természetű. Ezért mindig egészéges volt, kivéve életének utolsó éveit, amikor vadul gyötörte a köszvény. Hosszú szakállt, és vállig érő hajat viselt a magyar szokás szerint, és ruházata is mindenben annak a népnek a szokásához igazodott, de mindig selyemből volt. Nagyon ékesszóló volt, és hihetetlen könnyen tudta bármilyen gondolatát előadni, ragyogó és gyors elméje volt mindennek a megtanulásához, de különösen a nyelvekéhez. Anyanyelvén, a firenzein kívül ugyanis jól tudott magyarul, németül, lengyelül, csehül, szlavónul és oláhul, és olyan jó kiejtéssel beszélt és mondta ki a szavakat, hogy mindegyik az anyanyelvének látszott, és olyan nemzetbelinek mutatkozott, amelynek nyelvét és beszédét használta. Nagyon nem tetszett neki a katonai fegyelmezetlenség: ezért minden hatalmával azon fáradozott, hogy a katonákat - amenynyire csak tudta - a fegyverforgatásba gyakoroltassa, és a legbátrabb gyakorlatokkal kösse le. Időben szoktatta őket ahhoz, hogy a rendet betartva meneteljenek, harcoljanak, hogy engedelmeskedjenek kapitányaik parancsainak, hogy ne hágják át és sértsék meg a fegyelmezett és bátor katonaság törvényeit. Azt akarta, hogy ne legyenek szemtelenek, vakmerők, hetvenkedők, dühödtek, hanem óvatosak, szerények, és bármilyen szükségben serények. Gyűlölte a katonák hiú vetélkedését, az egyenetlenségeket; ezeket mind kiküszöbölte seregéből, mint olyanokat, amelyek igen károsak a parancsnoknak, és nagyon gátolják a győzelem kivívását az ellenség fölött. Amiért is szigorúan megbüntette azt, aki mást megszólt vagy mással szemben sértő és rút szavakat használt Mindenben, abban, ahogyan lakott, ahogyan élt, ahogyan kiszolgáltatta magát, bőkezűnek, fényűzőnek és kifinomultan választékosnak mutatkozott, ezért a háza mindig gazdag s minden évszakhoz illő dísszel volt ékes. Örömét lelte asztalában is, amelyhez ezüst és arany edénykészletet használt, az étkek inkább kis számúak voltak, de jók és megfelelő bőségben, és nem mesterkélten de finoman gonddal elkészítve és ízesítve, mintsem hogy nagy mennyiségű és sokféle, de találomra és gond nélkül összeválogatott ételt adott volna. Azt akarta, hogy házanépe szerény, figyelmes, illedelmes és jókülsejű legyen, és tisztességgel öltözködjék; egymás között békén legyenek, és mindegyik lássa el tisztét. Szolgái irányításában nem volt kevésbé bölcs, sem kevésbé serény és buzgó, mint más, bár nagy fontosságú dolgokban. Tapintatos volt a parancsolásban és udvarias mindenkivel. Ezért a szolgák versenyeztek, hogy kegyét elnyerj ék azzal, hogy kívánságainak engedelmeskednek, és utánozzák, hogy örömet szerezzenek neki, előzékeny és tetszetős viselkedését: úgy élt velük, hogy a legnagyobb örömnek tartották a szolgálatát. Környezetét mindenki az erényekkel teli társaság példájának tartotta, amely a dicséretre méltó élet szabályát nyújtotta. Folyton vadászott, hogy pihenést és felüdülést nyerjen fáradságára, és hogy szórakozásra leljen.