Vadas Ferenc szerk.: Ozorai Pipo emlékezete (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1987)

Filippo Scolari, ragadványnevén Spano úrnak, firenzei polgárnak az élete (Jacopo, Poggio úr fia)

ta után híressé, de a nagyurak rossz nyelve és győzködése folytán a császár előtt gyanússá vált, és az irigység - a nagy dolgoknak ez az egyetemes kísérője - pedig felkavarta. Zsigmond ekkor Konstanzba hívta, ahová nagy pompával és díszben érkezett meg. A császár igen nagy tisztességgel fogadta, s nagy ritkaságként, nagy becsben tartották mint az olyan embert, aki a királyságot jeles hűséggel és igazságossággal kormányozta, valamint nagy és kimagasló lélekkel a barbárok támadását gyakorta megfékezte. Miután megválasztották V. Márton pápát, lévén, hogy a többit a pápai trónról letették, és miután az egyház Zsigmond segítségével a régi állapotába és méltóságába visszaállíttatott, Zsigmond vele együtt tért vissza Magyarországra. A császárnak olyannyira kedves és kegyében álló volt, hogy mindent, akár köz- vagy magánügy volt is, csak az ő segítségével és tanácsával végzett el. Azt mondják, hogy közepes termetű, fekete szemű, világos hajú, vidám és mosolygós arcú ember volt, sovány és jó egészségű, csak utolsó éveiben gyötörte köszvény. Hosszú szakállt, és vállig érő hajat viselt, ama népeknek a szokása szerint ruhája a földig ért, és mindig selyemből volt. Igen ékesszóló és könnyű felfogású volt, a firenzei és a magyar nyelven kívül a német, lengyel és cseh (amit szlávnak hívnak) és az oláh nyelvet (amelyek barbár ejtésűek) olyan jól tudta, hogy bármelyiken mint a sajátján beszélt. A magyar nemzetiségű és igen nemes családból való Borbála asszonyt vette el, és Ozorát, ezt az igen gazdag várat kapta hozományul. Négy gyermeke született tőle, mindnyájukat fiatalon temette el, mert korai és idő előtti halál ragadta őket el. Apja, aki hetven évesen ment utána, amikor Filippo már uralmon volt, a Duna mellett Budán(7) halt meg és ott is temették el. Evésben és ivásban természete szerint igen mértékletes volt, de a bujaságban még mértékletesebb, olyannyira, hogy amikor Németországban megbetegedvén végveszélybe jutott, és az orvosok a régi egészsége helyreállítását azzal ígérték számára, ha a közösülést gyakorolja, ezt állhatatos lélekkel visszautasította, mondván, hogy sokkal jobb tisztességben meghalni, mint bujaságban és bűnben rútul élni. Igen kegyes és bőkezű volt, nem tartott senkit testőrül, vagy hogy előkóstolója legyen. Olyan szeretetreméltó és emberséges volt, hogy barátai gyakran megfeddték, hogy milyen kevéssé törődik méltóságával. Háza pompával és királyi fényűzéssel volt díszes, minden aranytól és ezüsttől ragyogott: cselédeit minden, követésre méltó példát mutató erénnyel irányította. Az idő alatt, amit a háborúk kellemeüensége meghagyott neki, lelkének felüdítésére vadászott. Sok kiváló tettet vitt végbe. Az Istros folyónál fekvő Orsova várát, amit a török lerombolt, nagy gyorsan újjáépíttette, egy pillanatot sem vesztegetve, mert éjjel is fáklyák fényénél építtette az igen erős várat. Újjáépíttette Ozorát, és benne egy nagyon fényűző templomot és egy igen gazdag házat emelt Egy hegy átfúratásával a Balaton tótól, amelyet egy ugyanilyen nevű városról neveztek el, négy mérföld távolságra a vizet egészen a várig elvezette, és itt tavat alkotott Temesvárt, amelyet a király neki adott, és szinte elhagyták a lakói, falakkal körülvétette, és sok épülettel díszítette, emberek által ismét lakottá tette. Lippán, ahol meghalt, csodálatos mívességgel új kórházat építtetett, és adományával igen gazdaggá tette. Családjából és házanépéből segített mindenkin, akin csak tudott. Többeket a de'Buondelmontiak közül magához hívott, és közülük kettőt igen nagy egyházak püspökévé tett És mivel övéi közül senki a háborúra vagy a békére nem volt nagyon megfelelő, a török elleni háborúra készülve, gyermekek nélkül lévén, a császárt hagyta örökösül, és ötvenhét évesen, 1426-ban meghalt: tettei folytán oly dicsőség-