Vadas Ferenc szerk.: In memoriam Illyés Gyula (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1985.)

Csoóri Sándor: Emlékező sorok a prózaíró Illyésre

CSOÓRI SÁNDOR Emlékező sorok a prózaíró Illyésre Részletek egy tanulmányból Valamikor a hatvanas évek elején, amikor az Európa presszó még előkelő és vonzó helynek számított Budán, egy kora tavaszi reggelen az egyik ablak melletti asztalnál Illyést pillantottam meg kintről. Megörültem, de kissé meg is lepődtem ettől. Nem szokott ő nyilvános helyeken írni, mint a magamfajta, otthontalan írósiheder. Megkívánta tán a régi kávéházak hangulatát; a zajt, a zsibongást, a kávéfőzőgép sistergését? - futott át rajtam. Vagy ügyes-bajos dolga akadhatott errefelé s közben betért ide, hogy egy kávé mellett papírra vessen valamit, mielőtt szétfoszlana a délelőttben? ímivalóm nekem is lett volna aznap, láttam, hogy „bérelt asztalom" még üresen áll a sarokban, de mihelyt megpillantottam Illyést, odalett minden írhatnékom. Egy fedél alatt írni ővele? Egy levegőn s úgy, hogy a múzsa őt is nézi és engem is? Ezt nemcsak stílustalanságnak éreztem - egyenesen képtelenségnek. Olyasmi zavar bénított meg, amely egy kispap torkát markolhatja össze, ha bíborosa jelenlétében kell igét hirdetnie, vagy közös Istenükkel társalognia. Észrevétlenül szerettem volna besompolyogni a presszóba s leülni az asztalomhoz, de csak úgy, mint aki éppen erre jár, fölhajt egy féldeci konyakot s már üget is tovább, Illyés azonban észrevett s intett, hogy menjek oda. Torkot kiszárító izgalmat én még ifjú koromban is kevés ember előtt éreztem, de Szabó Lőrinc, Németh László és Illyés Gyula előtt mindig. Lehettek ők szerények, gőgnélküliek s természetesek velem, sőt kézfogásukban ott bujkálhatott még a megkülönböztetett rokonszenv melegsége is, életük és művük, mint a Magas Tátra tömege s csúcsa örökös igézetben tartott. - Rég láttalak, hogy élsz? mit csinálsz? - tolta elém Illyés a fémlábú széket. - És mit csinálnak a barátaid? A híres „nouveau génération"? Mindennap várom, hogy elsodorjatok bennünket, öregeket. Ifjú firkász korunkban mi már a negyvenéves írókat elaggatott bölényeknek láttuk. Koszorút rájuk, s ki velük a Kerepesi temetőbe! Node, félre a tréfával, mit írsz? Ránéztem a ceruzával telerótt lapokra, amelyek ott hevertek a kávéscsésze mellett az asztalon s mintha bátorítást és erőt tőlük kaptam volna, csöndesen bevallottam, hogy prózát. - Prózát, te? - nézett rám ferdén megvillanó szemével. - Csak nem lettél pártütő te is? Ne feledd: egyetlen komoly dolog az életben a vers. A versírás. Prózát ballábbal is írhat az ember, ha muszáj, vagy ha kedve szottyan rá. Odahaza én is úgy írok, csakhát itt ebben a vadonatúj, nagyvilági presszóban kissé