Vadas Ferenc szerk.: Illyés és a puszták népe (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1983)

Orbán Ottó: Illyés, nyolcvanadik évében

ORBAN OTTO Illyés, nyolcvanadik évében Amikor elejti a nagyvadat - számtalan gennyedő seb pörkje rajta -, látja a testtelen vadász, hogy zsákmánya az a kiváltképp ritka fajta, melyről kevés a meggyőző adat, de volna bármennyi is, mégsem volna elég, mert mihez adalék s mit magyaráz a gyerekkor, a cselédház, a pajta, vagy egy sorsdöntő - mondjuk, hogy párizsi - virradat? a lényeg titok volt s titok marad. Nem görög-római kalmárügyesség, nem mindig jókor megkötött egyezség, valami több, valami más, ahogy a semmivé lett menny dörög, a zuhanás hol egyén és nemzet egyképp csak kezdő fokozat, mert ördögibb az ok és okozat, az egység, amit végre is egybelát az Harpagon-öregség. Füstszennyes ég alá hajítva ki a Jelenések Könyvének íratlan lapjai, a valósághű Képes Biblia és főalakja ahogy a túlvilág nélküli létezést éppen örökbe kapja: az ember célkeresztre szögezett fia. S ajkára fagyva oly konok vigyorgás, mely már-már mosoly. Bevallom, kedvemre van őrült logikája, a hideg mindenség e húsmeleg hibája; más szavakkal: olyan ez, mint a tér, hol fent és lent egymásba ér,