Vadas Ferenc szerk.: Illyés és a puszták népe (Múzeumi füzetek Szekszárd, 1983)

Csoóri Sándor: Illyés Gyula köszöntése néhány sorban

nem a vitézi falnak rohanás fejjel, hanem átlátni a falon, a falakon, s elhordani téglánkint, ha éppen akadályt jelentenek. Szokatlan célkitűzés és szokatlan módszer? Lehet. De ezt a szokatlan és gyanúba keverhető elvet olyan költő hirdeti, aki korszakról korszakra megírta mindig a maga és nemzete katarktikus, nagy versét. Ilyen volt többek között a Nem menekülhetsz, A kacsalábon forgó vár, a Nem volt elég, az Egy mondat a zsarnokságról, vagy a Bartók. A taktikái révén máig megtakarított élete tehát sokkal inkább a mi életünk lett, mint az övé. Nemcsak tanúként mondom ezt, hanem közönséges adósként, akiért Illyés nehéz pillanatokban is kezességet vállalt. Ezerkilencszáz-hatvanötben Illyést Belgiumban, a költők hagyományos babérkoszorújával koszorúzták meg. Olyan költők között, mint Ungaretti, Saint-John Perse, Octavio Paz, Jorge Guillen. A nyolcvanéves költőnek mi újabb babérkoszorú helyett legföljebb Szent István koronáját ajánlhatnánk föl, költői képzelettel. De mert ezt a lélekbeli gesztust sokan félreérthetnék, arra kérjük Illyés Gyulát: hogy a legegyszerűbb vallomásunkat fogadja el tőlünk születésnapi ajándékul: Sokan vagyunk a világban - idehaza és túl a határainkon is -, akiket az ő neve toboroz és köt össze, s akik az ő gondolatain is állnak, amikor a földön állnak.