Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 38. (Szekszárd, 2016)
Losonczy Tóth Árpád: „Tegnap estve a lázadás itt is kiütő félben volt…” Hivatalból jelenlevő és jurátus szemtanúk az 1848. március 15-i pesti forradalom pozsonyi előestéjéről
kalmazásban lévő és nyugállományú tisztviselő, illetve katonatiszt lakott.102 Ez elsősorban az olcsó megélhetésnek és a szórakozási lehetőségeknek volt köszönhető. Bécs vonzó közelsége is hatással volt a jómódú hivatalnokok és értelmiségiek letelepedésére. A magyar főnemesség azonban szívesebben időzött már Pesten vagy Budán, illetve - korábbi hagyományait folytatva - Bécsben. A helyben maradottak pedig mindennapi érintkezéseikben nem egy esetben készségesen átvették az uralkodó többségi nemzet, a német nyelvét.103 A határszéli város lakói ugyanis az egykorú megfigyelők szerint nemcsak nem beszélték, de még csak nem is értették - vagy nem akarták megérteni - az államalkotók magyar beszédét.104 Bármennyire is elkápráztatta gyönyörű fekvésével és szép ligeteivel „Pozson”, a nagy várakozással kísért politikai küzdelmek színhelye, az országgyűlésre a városba özönlő nemességet és népes kíséretét, valamint a számos érdeklődőt, keserűen kellett szembesülnie a rideg valósággal: az egykori főváros korántsem magyar. „ Magyar embert - vallja be, kijózanodva a pest-budai gyors magyarosodás látványos eredményei által elkápráztatott levelező -, itt még nem igen értenek meg tolmács nélkül" Egykorú - talán túlzottan borúlátó - politikusi vélekedés szerint Pozsonyban, mivel a város túlságosan közel esik Bécshez, „a magyar elem legkésőbben fogja magát megfészkelni’.’105 A város német polgárságát Kerkápoly István első alispán, Zala vármegye követe az 1843/44-es diétán egyenesen azzal vádolta meg, hogy a magyar nyelv iránt ellenszenvvel viseltetik.106 Pozsony népessége a 19. század 40-es éveiben - a nagyrészt zsidók által lakott külvárossal, Váraljával (Schlossberg) együtt - minden bizonnyal már elérte a 40 ezret.107 Jelentős intézményei ellené102 KÖZHASZNÚ ESMERETEK TÁRA 1839, IX. (1833) 480-481. Idézi: TÓTH 2001, 75. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nyugalmazott tisztviselők száma az 1825-ben felbecsült nyolcszázhoz képest erősen leapadt. Legalábbis ezt állította a Pesti Divatlap egyik pozsonyi levelezője. Vélekedése szerint ugyanis az országgyűlések erősen visszafogták, lelassították a város gyarapodását. A kötelező elszállásolás terhe és a diétákkal mindig együtt járó drágaság - mint írja érezhetően lecsökkentette a „nyugpénzesek” számát, s közülük számosán hagyták el Pozsonyt. (Ligety [?] tudósítása Pozsonyból. Élk 1845. jan. 11. (2. sz.) 64.) 103 BÚSBACH 1898-1899, II. 44. 104 Lásd erről Székely Józsefnek, az utolsó rendi országgyűlés ifjúsága vezetőjének tudósítását: Ogyt V. PD 1847. dec. 23. (II. félév 52. sz.) 1653. 105 Baráthi Huszár Károly (1803-1889) Nógrád vm.-i követ véleménye az 1843-44. évi ogy.-en a városi reformmal kapcsolatos törvény- tervezet Pozsony városa körül felszínre került vitája során hangzott el. (CZOCH 2005, 298.; PÁLMÁNY 2011,1. 953.) Ha már Huszár Károly nógrádi követ kifakadásáról szót ejtettünk Pozsony és általában a nagy múltú szabad királyi városok lakosságának német beágyazottsága kapcsán, szükségét érezzük ezzel kapcsolatban, hogy fölelevenítsük a kor ismert költőjének, a szintén nógrádi Lisznyai Damó Kálmánnak az 1843-44-es diétát búcsúztató alkalmi költeménye néhány jellemző sorát is. ( Bucsúdalok Pozsonytól. Élk 1844. szept. 25. (II. félév 13. sz.) 406.) Annál is inkább, mert a vers egyes sorai egybecsengenek a fent említett deputátus Pozsony határváros idegen (német) voltát bizonygató kijelentésével: „Isten hozzád Pozsony, te bájvidék! De e’ hazának mostoha fia! Pedig hányszor szentelte föl helyed Nagy nemzetünnepekkel Hunnia. Ős népedtől mi csábított el így? Hogy nem magyar vagy, szólj, mi az oka? Mikor mondhatjuk honfikéj között: Hogy már Pozsony nem Bécsnek csarnoka!” Az ogy.-en Lisznyai Kálmán (1823-1863) Kubinyi Ferenc és Huszár Károly követek írnokaként vett részt. Ugyanakkor a losonci, pozsonyi és eperjesi kollégiumokban végzett jogászként 1843. febr. 28-tól a Kir. Táblán Szerencsy István személynök oldalán jurátus is volt; jogi gyakorlatát a diéta ottléte miatt csak Pozsonyban folytathatta. (SZILÁGYI 2001, 30-31.; GERGELY-HAUSEL-PÁL- MÁNY 2002, 103-105.) Ezzel szemben a lassú, fokozatos, de korántsem erőszakos magyarosítást szorgalmazó toliforgatók - ha szkeptikusak is voltak a tényleges eredményt illetően -, bármilyen csekély változásra fölfigyeltek, ami elmozdulást jelenthetett a német nyelv kizárólagosságával szemben. Minden olyan törekvést megemlítettek és lelkesen támogattak, amely a magyar nyelv terjedését elősegíthette a német városban. Örömmel nyugtázták, ha a polgárság körében divattá vált a magyar nyelv tanulása, s „gyermekeiknek főtanulmánya’’ lett anyanyelvűnk. Felfigyeltek arra is, és jó jelnek vélték a magyarrá válás felé vezető úton, ha a német polgárleányok magyar főkötőkben pompáztak. (BH 1847. nov. 30. (705. sz.) 377.; Élk 1845. jún. 7. (23. sz.) 749.) 106 CZOCH 2005, 302.; vö. Magyarországi Közgyűlések naplója a tekintetes Karoknál és Rendeknél. Pozsony 1844.155. Kerkápoly István (1789-1848) pápai ref. kollégiumi, győri és pozsonyi kir. akadémia után 1812-ben ügyvéd, 1834-48: alispán, az 1830. évi ogy.-en is Zala vm. követe. (PÁLMÁNY 2011,1. 983-984.) 107 SAS 1995,13. Fényes Elek 1847-ben ugyan még csak 37. 255 főre teszi a város lakosságát, külvárosával, Váraljával együtt (FÉNYES 1847, II. 118.), Pozsony népessége 1851-re meghaladta már a 42 ezret. (TÓTH 2001, 74.) A reformkori Pozsony népességéről ld. még: TÓTH 2000,155. 522
