Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve 38. (Szekszárd, 2016)
Fuksz Márta: A Tolna vármegyei hegyközségi artikulusok és a Szekszárdi Közalapítványi Uradalom hegybéli rendtartása 1839-ből
Minden egyes vitás ügy rendezésénél, kártételek megállapításánál, a büntetéspénz kiszabásánál nem egyedül a hegybíró volt a felelős. A saját közösségükből mellé választott két esküdtnek mindig, a hegybíróknak pedig szükség szerint jelen kellett lennie. A rendelet szerint a vitás kérdésekben hasznos volt minél előbb meghallgatni a feleket és a döntést - a köz megnyugtatása és a rend helyreállítása érdekében - minél előbb meghozni. (1. r. 2. c.) Habár éves fizetést az esküdtek nem kaptak, de anyagi előnyökkel járt számukra a konkrét munka. A hegybíró és a hegymesterek az éves fizetésükön túl újabb anyagi előnyökhöz jutottak a vitás ügyek rendezése közben. A hegybíró fáradságát esetenként 1 forinttal, az esküdtekét 30 krajcárral,68 míg a hegymesterekét 24 krajcárral fizették ki. (l.r. 13.c.) Szintén bevételre számíthattak a hegyközség „hegy-ládájából” Mint láttuk, a kiszabott pénzbeli büntetésekből nem csak a kárvallott részesült. Számos esetben külön büntetéspénzt kellett a hegyközség kasszájába befizetni, melyből az évközi szőlőhegyi károk javítását finanszírozták, ha nem tudták megnevezni felelősét. Az évi utolsó heggyűlésen a kasszában található összeg 1/3-át előre nem látható kiadásokra tették félre, míg a maradékot az öt tisztségviselő feloszthatta egymás között (1. r. 14. c.). így érdekeltek voltak ők is a pénzbüntetések kiszabásában. Az uradalom nagylelkűségét mutatja, hogy nem kért részesedést az összegből, pedig elfogadott és általános gyakorlat volt, hogy az összeg 1/3-át az uradalom pénztárába fizették be. A földesurak sokszor bevételeik között tartották számon a hegyközségi bírságokból befolyt pénzösszeget.69 Ezekben az esetekben a kirótt bírság is jelentősen magasabb volt. A tisztségviselők részesedése a bírságpénzekből egyértelműen a földesúr befolyását szilárdította meg és növelte hatalmát. Egyrészt az ellenszegülők az uradalom és az igazságszolgáltatás (úriszék) haragját vonták magukra, másrészt a bevétel reményében érdekükben állt a tisztségviselőknek is a szabályok maradéktalan betartása. A rendelet elemzése során a közösség jogi életére vonatkozó következtetéseket is levonhatunk. A hegytörvény szövegében többször előfordult, hogy ugyanazon hibára különböző büntetési tételeket állapítottak meg. Sok büntetés kiszabásánál a „12 forint vagy 12 pálcza ütés” tételei között lehetett választani. Elvileg a hegyközség minden tagja azonos jogokkal rendelkezett, ugyanazokat a törvényeket kellett betartaniuk. Ám gyakorlatilag ugyanarra a hibára eltérő büntetést róttak ki. A választás a testi fenyítés, a pálcaütés és pénzbeli összeg megfizetése között dőlt el. Tehát a törvény végrehajtása tekintetében különböző megítélés alá esett a szőlővel rendelkező nemes, polgár, jómódú paraszt vagy éppen nincstelen zsellér és cseléd. Nyilvánvalóan előbbiek mindenkor pénzbírsággal rótták le büntetésüket. A hegyközség szervezete, bár jogilag egybe fogta a rendi társadalom különböző rétegeit, azonos jogokat adva a szőlőtulajdon és hozzá kötődő előnyök tekintetében, de a büntetés végrehajtása során kitűnt, hogy a részben demokratikusnak tűnő rendszer működését is a feudális társadalmi szabályok hatották át. A rendelet szövegének fontos részét képezte a bíráskodás jogkörének meghatározása. Az a szőlőhegyi birtokos, aki nem volt elégedett a hegyközségi tisztségviselők döntésével - büntetését soknak vagy kártérítését kevésnek érezte - az uradalom törvényszékéhez, az úriszékhez, mint feljebb- viteli fórumhoz fordulhatott panaszával. Tehát a hegybíróság mint alsófokú joghatóság járt el az ügyekben és ebbéli szerepét a földesuraság megerősítette. A súlyosabb káromkodást („Teremtéstszidalmazok’j, a nagyobb értékű pincefeltörést, lopást, véres verekedést, paráznaságot, gyilkosságot azonban rögtön az úriszék hatáskörébe utalta (2. r. 16. c. és 25. c.) a rendelet. Tehát a bűn fajtája és mértéke meghatározta, ki az eljáró törvényhatóság. Ugyancsak az úriszékre tartozott minden olyan vitás kérdés is, mely a rendtartásból kimaradt, például örökösödési ügyek, vitás adás-vételi szerződések. Utolsó cikkelyeinek egyikében pedig megállapította azt a pénzbeli értékhatárt (24 Ft), mely fölött szintén csak az úriszék bíráskodhatott (2.r. 25-26. c.). A rendelet 68 1857-ig 60 krajcár volt 1 forint váltóösszege. 69 ÉGETŐ 2001, 40. 481
