Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 37. (Szekszárd, 2015)
Balázs Kovács Sándor: A régi Sárköz
A WOSINSKY MÓR MEGYEI MÚZEUM ÉVKÖNYVE ♦XXXVII. (2015) 217-298. BALÁZS KOVÁCS SÁNDOR A régi Sárköz A Duna folyásától 10-15 km-rel nyugatra, a folyás irányával párhuzamosan haladó észak-déli dombsor aljában folyt régebben a Sárvíz. A Sárvíz és a Duna közötti területet nevezik Sárköznek. A Sárköz a geológiailag süllyedő alföldi medence legmélyebb és egyben a Dunántúli Dombvidékbe benyúló része. Ezt a mintegy 100 ezer hold nagyságú síkot a Duna és a Balatonból jövő Sióval egyesült Sárvíz töltötte fel hordalékával. A Sárvíz esése igen csekély, régebben számtalan szeszélyesen kanyargó ágra szakadva saját iszapjába fúlt. A Duna is többször változtatta ezen a szakaszon a medrét a történelem során. Az évenként többször ismétlődő, de a nyár elejére okvetlen megérkező „zöldár” idején az egész dombokkal keretezett síkot elborította a víz. Az ártér 86-87 méter tengerszint feletti magasságából, a 92-94 méterig kiemelkedő szigetszerű hátak, valamint a dombok alji teraszok 92 métertől alig észrevehetően, 105-110 méterre emelkedő felszíne maradt csak száraz. Az ártérből kiemelkedő hátakat a történelem előtti időben az észak-déli széljárás is segítette halmozni, s a neolitikum óta időszaki vagy állandó feltöltődés folytán a dombhátak relatív magassága egyre fogyott, egyre többet ért el az árvíz.1 A legkorábbi sárközi leletek a neolitikumból valók: az ősember a hegyek lábánál és a régi Sárvíz partján telepedett meg, elsősorban halászattal és vadászattal foglalkozott. A lakótelepektől kissé távolabb vadfogó vermeket tártak fel, úgynevezett, lengyeli és bádeni típusú leletek kerültek elő, feltűntek az első festett cserépedények is. A bronzkor embere már mélyen behatolt a mocsárvilágba. A Sárköznek szinte minden kiemelkedő pontja lakottá vált, s ezeken lakóhelyek nyomai, urnatemetők és halotthamvasztásos sírok kerültek elő. A nagyszarvú, széles homlokú őstulok (bős pimigenius) fennmaradt csontjai tanúskodnak a vadászatról. A korai vaskor lelőhelyeit is a nagyobb göröndökön találták, a bátai vár földházainak romjai alól pedig előkerült az első cserepulya (sütőharang), amelyhez hasonlót még a 19. század végén is használtak a Sárközben.2 E tájon a kelta volt az első, név szerint is ismert nép. A Sárköz peremén nagyobb települések létesültek. Amikor a rómaiak a Krisztus születése utáni első században birtokukba vették a Dunántúlt, különös fontosságot nyert e terület, mivel a dombsor alján építették meg azt a főutat, amely Aquincumot (Óbuda) Mursával (Eszék) kötötte össze és Rómába vezetett. Kiépültek az utak, az erődrendszer, tovább fejlődött a gazdasági élet is. A kelta gazdasági korból sok emlék maradt fenn itt, a régészeti leletek közül a halsütő rács említendő. A Mecsekből átnyúló kötött, sárga agyagtalajú 1 BALÁZS KOVÁCS 1997, 7. 2 KATONA 1962,11. 217
