Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 37. (Szekszárd, 2015)
Fuksz Márta: A bonyhádi Stoll mézeskalácsos dinasztia (1847-1946)
Stoll László beszámolója szerint Stoll Jakab még mindkét típusú mézeskalácsot gyártotta, bár már „zömmel áttért az ejzolt tésztára". Az első világháborút követően ifjabb Stoll Ferenc szintén készített még „nyomatos” mézeskalácsot, de az 1940-es években felhagytak gyártásukkal. Testvérének, Stoll Teréziának férje, a „bádogos Schnepf Márton” készítette számára a bádogformákat, melyekkel az ejzolt tésztaalapot szúrta ki sütés előtt. Stoll László az ütőfás mézeskalács eltűnését annak tudja be, hogy tésztája nagyon kemény volt, évekig is elállt a termék, ezért elsősorban nem megenni vették, hanem a lakást díszítették vele. Míg az ejzolt mézeskalácsot a mézescsókhoz és a puszedlihez hasonlóan azonnal fogyaszthatták. A fogyasztás iránt való igény, illetve dísztárgyként való feleslegessé válása is hozzájárult eltűnéséhez. A mézesek harmadik típusa a közönséges nevén ismert mézespuszedli, vagy más néven lédig tészta vagy barna tészta. Míg az ütőfás mézesek alapanyaga csak mézzel, az ejzolt tészták csak cukorral, e harmadik típus mindkettővel egyszerre készült. Megjelenésük ideje a mézeskalácsosok termékei között bizonytalan, de Szabadfalvi József ennek az idejét is az 1850-es évekre teszi.30 A legegyszerűbben elkészített termék volt, nem darabáruként, hanem mindig kilóra, vagy legalább is előre csomagolva mérték a vásárokban. Stoll László emlékei szerint nagyapja (Stoll Jakab) biztosan készített mézescsókot, azaz mézes- puszedlit. Véleménye szerint ennek elterjedése vezetett oda, hogy a vevőközönség az ehető mézeskalácsot kezdte keresni, tehát a mézespuszedli hozzájárulhatott az ütőfás mézeskalács eltűnéséhez, és az ehető ejzolt tészta elterjedéséhez. A mézeskalácsosoknak szintén említésre méltó terméke, a márc. Gyerekeknek szánt ital volt, amit Stoll László emlékei szerint nagyapja már biztosan árult. A családi recept szerint a márc ka- ramellizált (pörkölt) cukorból és vízből álló ital volt. A feketére forralt sűrű cukorszirup sokáig elállt, és mintegy festékanyagként működött. Ezt hígították fel minden alkalommal vízzel. A márcos hordó, amiből ezt az üdítő jellegű folyadékot mérték ki nyáron a vásárok, búcsúk alkalmával, dupla falu edény volt, melynek külső rétegét jéggel töltötték tele, hogy hidegen tartsa tartalmát. Márcot az 1960-as évek közepéig készítettek a mézeskalácsosok Tolna megyében, amikor a bolti üdítők megjelenése és elterjedése feleslegessé tette. Stoll László is mindvégig, iparengedélye visszavonásáig árulta vásárokon, piacokon az italt. A mézeskalácsos mesterek másik jelentős bevételi forrását képezte a méhviasz feldolgozása. Mivel a mézeskalácsosok a viaszt sonkolyosan (a méz kinyerése utáni állapotban) vették át a méhészektől, ezért először meg kellett tisztítani a maradék méztől és egyéb szennyeződésektől. Ez után használták fel a viaszt gyertya- és offerkészítéshez. A gyertya keresett árucikk volt, de alapanyaga, a viasz miatt nagyon drága. Nem mellesleg égése erősen kormozott, ami miatt használata is kellemetlen volt. A vegyipar fejlődése következtében fokozatosan elterjedt a paraffin és a sztearin, mint a gyertyakészítés alapanyaga, és a mézeskalácsosok is áttértek ezekre a 20. század elején.31 Vele párhuzamosan pedig az olcsó gyári gyertya is teret hódított, mely szintén rontotta a mézeskalácsosok bevételét. A gyertyakészítés nem volt önálló foglalkozás, általában egy másik mesterséghez kapcsolódott, így ritkán jött létre önálló céh. Faggyúból a mészárosok, a szappanfőzők vagy a pásztorok öntöttek gyertyát, és természetesen a házilag előállított „világ” sem volt elhanyagolható a céhes keretek mellett. A Stoll család ringen történő öntéssel és cúghúzással is készített gyertyát. Az öntés lényege, hogy egy álló farúdra vízszintesen felerősített fakerék oldalába egyenlő távolságra szögeket vertek be, általában 32-t (ez maga a ring, vagy „karika”32), és ezekre akasztották fel a függőlegesen lelógó gyertyabeleket. A felmelegített viaszt végigöntötték a gyertyabélen, és egy edényben felfogták a lecsöpögő részt. Mire az öntő végigért a 32 szálon, az első gyertya már meg 30 SZABADFALVI 1986, 40, 31 SELMECZI KOVÁCS 1991, 224. 32 Stoll László „karika"-nak nevezte, míg Petrits József „riwg”-nek hívta. 434
