Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 37. (Szekszárd, 2015)
Balázs Kovács Sándor: A régi Sárköz
Bátára költözött Paksi György 1712-ben, Bátaszékre Angyal István 1725-ben, Bárdos Géczi 1725- ben, Bíró Mihály és öccse, Bíró János 1726-ban, Csap István 1710-ben, István deák 1725-ben. Szek- szárdra költözött Baráth János 1725-ben, Héjós Mihály 1705-ben. Meg nem nevezett helyre tette át lakását Héjós Dániel 1705-ben, Karai János 1719-ben, Kovács Péter 1705-ben, Porkoláb Gergely 1726-ban. Úszódról költözött Decsre Oláh János, a kuruc világ után, Őcsénybe Pap Sámuel, a kuruc világ után.524 A továbbvándorlás azt bizonyítja, hogy a betelepülők közül sokan nem vertek gyökeret a Sárközben, nem élt bennük a Sárközhöz kötődés tudata, tehát nem erről a vidékről valók voltak. Valószínű azonban az is, hogy a 17. század végén, sőt a 18. század elején feltűnő családok közül sok a valamikor innen elmenekülő sárközi család leszármazottja, akik a veszély elmúltával visszatértek az őseik által elhagyott falvakba. Az összeírások névanyagának vizsgálata azt bizonyítja, hogy a Sárköz lakosságának legnagyobb része a 18. század folyamán telepedett le itt.525 A Sárköz azon vidékek közé tartozik, amelyeken - bár ősi lakosságának legnagyobb része kipusztult a török alatt - talán sikerrel kereshetünk régi magyar tradíciókat, mert református lakosságának körülbelül negyede ősi lévén, a török kivonulása utáni évtizedekben kétségtelenül igen erős hatással volt a később - és csak fokozatosan - bevándorolt ugyancsak színmagyar és református népességre. Valószínű, hogy ez utóbbiak hasonultak a már itt lakókhoz és tőlük átvették a helyi körülmények, a sajátos sárközi táj hatása alatt kialakult szokásokat, hagyományokat, mintsem hogy a vendéglakosság az új települési helyen, a Sárközben gyökértelen hagyományait erőszakolta volna rá az őslakosságra. A későbbi betelepülők már az így kialakított, az összeházasodás révén vérségileg is összetartozó népelem hatása alá kerültek és ezzel a már kevert, de az alaplakosság ősi hagyományainak jó részét magáénak valló lakossággal olvadtak egybe.526 A török kiűzése után a teljes pusztulás képét mutatja a Sárköz. A lakosság száma a megmaradt községekben hihetetlen mértékben lecsökkent, alig pár tucatot írtak össze. Az elpusztult falvak földjét a megmaradtak vették birtokukban: feltételezhetjük, hogy jogcímük is volt rá, mert sok lakos menekült ide azokból. így aztán megérthetjük, hogy a 18. század elején egyes községek óriási határnak lettek, termőföldjük nagy mértékben megszaporodott. A decsiek, Ete, Asszonyfalva (Szomfova), Ebes, Lak hajdani települések határait élik. Őcsény, Almás, Ebes, Csatár, Ózsák földjére tette rá a kezét. Hiába volt azonban sok föld, nem volt, aki művelje és ha művelték is éppen hogy csak termeltek valamit a saját szükségletre. Még meg sem melegedtek az új letelepülők, már jöttek a kuruc-labanc háborúk és a sorozatos ínséges esztendők. Végre a szatmári béke után megindult a fejlődés. Azonban még mindig úgyszólván csak a helyi energiák teljes mértékben való kihasználásából, autarkiában élt az egész század. De ennek teljesebb alakja is csak a század vége felé következett be. A 18. század első évtizedeiben nemcsak a munkáskéz kevés, községenként 100-200 fő, hanem a mezőgazdálkodáshoz szükséges igavonó állat is. Ridegmarhatartásról, azaz nagyobb fokú állattenyésztésről eleinte szó sem lehetett és csak a század második felében találkozunk gulyás és ménes pásztorokkal. Pedig a körülmények látszólag ennek kedveztek. A lakosság csak az létfenntartáshoz szükséges mértékig használta ki a természet által nyújtott kedvező életlehetőségeket. Ezek a kedvező feltételek azonban csak időszakosak és tisztán csak a természettől függtek. Szinte évről-évre megismétlődő árvizek teljesen bizonytalanná tették nemcsak az intenzív földművelést, hanem az állattenyésztést is. Szántóföld pedig a népesedéshez viszonyítva elegendő volt, mindenki annyit művelt amennyit akart. A gabonatermelés fejlődése mellett szólnak a szép számmal meglévő vízimalmok. A földművelésnek kedvezett inkább a táj, és ez adott életet a csekély számú népességnek. Ezt azonban inkább a külső hegylábi pusztákon űzték, mintsem a belső szigeteken.527 524 BALÁZS KOVÁCS 2006,180-181. 525 PATAKI 1937/b, 5-11. 526 PATAKI 1937/b, 11. 527 PATAKI 1936, 21. 291
