Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 37. (Szekszárd, 2015)
Balázs Kovács Sándor: A régi Sárköz
iszap és sártengerben alig találtak utat a Dunába. Ezeknek a folyóknak az áradása minden évben bekövetkezett - néha többször is és ilyenkor beláthatatlan területek kerültek víz alá. Nem véletlen, hogy a 18. század elején erre utazó Bombardinak az tűnt fel, hogy „ez a vidék egyébiránt a mocsarak és a sár miatt nagyobb részében járhatatlan’.’8 A korabeli okleveles anyag tanúsága szerint a Duna akkori medre jóval nyugatabbra volt, a ge- menci, rezéti és szeremlei Duna alkotta a birtokhatárokat. Szekszárdtól északkeletre a mai medrénél is keletebbre folyhatott, a főmeder Bátaszék irányában pedig jobban megközelítette a település. Egyébként a középkorban is több holtággal szabdalt szigeten átkelve lehetett a Nagy Dunához jutni. Ezek a mellékágak, Kis Dunák a Nagy Duna vízállását követték, amíg összefüggtek az élővízzel. Előfordult, hogy egy-egy nagyobb kanyarulat természetes módon feltöltődött, tóvá szélesedett, s csak árvíz idején frissült fel vize a Dunából. A közelben a legjelentősebb dunai átkelőhely a bátai rév volt, ahol a Szeged irányából érkező Káliz út is átkelt a Dunántúlra. A Sárköz fő folyója, a Sárvíz a Bakonyból eredt. A középkori adatok szerint széles, mocsaras partok között mozgó víz volt. A Székesfehérvár körüli Sárrétnek a vízét vezette le dél felé és fele útján, Simontornyának tájékán felvette a Kapos és a Sió vizét is, s így Sárvíz néven érte el Szekszárdnál a szekszárd-bátai dombvonulatot. Ennek alján elkígyózva, Bátánál szakadt a Dunába és így adott nevet a Sárköznek. Már a rómaiak idején összekötötték a Balatonnal, később a római útépítésekhez emelt hidak és töltések is lassították a folyó útját, a középkorban azonban jelentősebb emberi beavatkozás figyelhető meg. Ilyen volt a mocsárvár építés, a malmok elterjedése, amikor nem építettek külön malomárkokat, hanem a főmeder elsáncolásával, gátak közé szorításával használták fel a víz erejét, valamint a böjtök miatt jelentőssé váló halastó kiépítések. E mesterséges vízlépcsők és tározók eredményeként a Sárvíz és mellékfolyói elzátonyosodtak, elsekélyesedtek, elterültek. Joggal mondják a középkori oklevelek a Sár mellékét mocsárnak. Jóval később, 1854-ben a terasz alatt Bá- táig kanyargó Sárvizet, más útra terelték azzal, hogy a folyót az egykori sárközi terület északi szélén keletre fordították és belevezették a Duna egyik mellékágába (ez a mai Sió-csatorna), mintegy 50 km-rel megrövidítve, így annak folyását. A Sárvíz ezután már nem ölelte körül a Sárközt.9 A Tolna megyei Sárköz jellegzetes, néprajzi szempontból talán az egyik legismertebb, legkuta- tottabb magyar kistáj. A Duna és a Sárvíz által határolt területen lévő Ocsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett klasszikus, sárközi falvakhoz számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb a műveltség hasonlósága alapján Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki református magyar falvak: Váralja, Zengővárkony, Pécsvárad és Hidas népét is. Jellemző színpompás női viseletűk, ezen belül különösen gyönyörűen hímzett főkötőjük, híresek művészi szőtteseik. Református vallásúak, ennek nyomán házassági kapcsolataik és viseletűk, szőtteseik erősen kiemelik őket környezetük többi, leginkább idegen nemzetiségű népcsoportjai közül, de ezek a római katolikus magyarságtól is elkülönítik őket. A Sárközzel foglalkozó írások gyakran idézik Baksay Sándor szépirodalmi ötvözetű, de népraj- zilag is találó mondatait: „Tanult, iskolázott, olvasni szerető, hazai történetben, vallási kérdésekben jártas, énekes, dolgos, kényes, táncos, könnyen élő nép, kinek a munkát és a vagyont a hegy és a víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják; a nők kitűnő népviseletüket ízléstelen színessé torzították. A fiatalság, ha ki akar öltözködni, egész szekrény patyolatot és selymet szed magára s fejére a régibb egyszerűen szép díszes párta helyett egész kosár virágot illeszt’.’10 Függetlenül attól, hogy a 19. század közepén gyermekeskedő Baksay még látta a jobbágykori fehérvászon dél-dunántúli viseleteket és azok mérsékelt ékességei feleltek meg puritán ízlésének, a sárközi parasztviselet magyar viszonylatban a leggazdagabb és legpompásabb volt. Szervesen beletartozott ez is a dél-dunántúli öltözködés típusába, amint első tudományos leírója, Kovách Aladár fogalmazta: „a sárköziek új 8 Bombardi 1718-ban Bécsben megjelent Topographia című műve alapján közli: MÉSZÁROS-TÓTH 1985,117. 9 BALÁZS KOVÁCS 2006, 174; BALÁZS KOVÁCS 2014, 27-29. 10 BAKSAY 1917,174. 220
