Gaál Zsuzsanna - K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 36. (Szekszárd, 2014)
Balázs Kovács Sándor: Két középbirtokos nemes levelezése a reformkorban. A tolnai Csapó Dániel és a somogyi Czindery László kapcsolata
termetű, nem valami megnyerő külsejű, rendszerint pej színű fajta volt, amelyet később nagyon kitartó és igénytelen állatnak tartottak. Ezt a lófajtát a jobbágyság tartotta és nem nagyon törődött a termettel, a testtartással és az állat formájával, hiszen nekik kifejezetten a kis termet és az igénytelen kinézet volt az előnyös. Az erős lovakat a földesurak és a vármegye sokszor vette az úgynevezett hosszú fuvarokra igénybe. Ilyenkor a jobbágy kénytelen volt nélkülözni a lovát, bár az ekék és a mezőgazdasági szerszámok vontatására ökröket használtak. A somogyi lóállomány nagyobbik fele már a 17. században a parasztság tulajdonában volt. Az úgynevezett szilaj ló kielégítette azokat az igényeket, amelyeket a parasztság támasztott vele szemben, de teljesen alkalmatlan volt a hadsereg igényeinek a kielégítésére. Először Mária Terézia kormányköreiben merült fel a magyar lóállomány fejlesztése. 1766-ban a magyar kancellária körlevélben buzdított a lótenyésztés felkarolására, a nagyobb testű mének beszerzésére és alkalmazására. Mária Terézia 1774-ben és 1777-ben adott ki rendeletet az elkorcsosult magyar lóállomány fejlesztésére, amit fia, II. József újabb hatásos intézkedésekkel egészített ki.61 62 63 Mindezen törekvések közül az 1777-ben kiadott rendelet váltott ki érdeklődést a Somogy megyei nemesekben. Erre a rendeletre hivatkozva 1785-ben elindították a jobbágyok kancáinak ingyenes fedeztetését a megye által tartott ménekkel. Ez az intézmény mindössze öt évig állott fönn, mert sem a költségek nem voltak biztosítva, sem a megye nem tudott hatásosan felügyelni a ménállományra. De a jobbágyok is részvétlenséget mutattak. Újra 1832-ben tűzte napirendre a nemesek megyei gyűlése a lótenyésztés fellendítését. Czinde- ry László volt az egyik kezdeményező. Valószínűnek kell tartani, hogy Széchenyi István: Lovakrul című írása, amely 1828-ban jelent meg, hatott a nemesi gyűlés elhatározására, bár az indoklásban egy szót sem ejtettek Széchenyiről. Annál többet arról, hogy „...a lovak tenyésztése az egész országra, úgy követőleg ezen megyére számolhatatlan haszon lévén, a nemzeti gazdaság, részes magános hasznokból alkottatík, gyarapodása tekintetéből fő figyelmet érdemelne..!*’1 Az 1832-ben elindított Lótenyésztési Társulat 1835-ben alkotta meg az alapszabályait, amelyekben már így indokolták a társulat létjogosultságát: „...melyre helybeli körülményeink figyelmes átgondolása után külkereske- déstől, s közelebbi kereskedési jelesebb helyektől elszigetelt megye fekvése is ajánlkozottú3 Tehát már nemcsak a katonai igények, de a napóleoni háborúk alatt és után fellendülő árukereskedelem is ösztönözte a nemesi vármegyét a lovak nemesítésére; ez állt a Lótenyésztő Társulat megszervezése mögött. Lehetetlen lett volna az áruforgalom növelése a belső és a külső piacokkal a lóállomány fejlesztése nélkül, hiszen a vasút megjelenése előtt és a megfelelő vízi utak hiányában Somogy megye áruforgalmát hámos lovak nélkül nem lehetett volna fellendíteni. A nemesi vármegye a nagyobb testű mének használatától várta a lóállomány javítását. Az ehhez szükséges ménállományt a király bábolnai és mezőhegyesi méneséből szerette volna megkapni, természetesen szokásaik és előjogaik alapján ingyen. Ugyanakkor - talán a 18. századi tapasztalatok alapján - szükségesnek tartották egy jó baromorvos alkalmazását is. A főispán maga is hajlandóságot mutatott arra, hogy a Lótenyésztési Társulat vezetésében operatív módon közreműködik, azaz vállalja az elnökséget. Úgy látszik, hogy a vármegye okult az 1785-től 1790-ig működött fedeztető istállók kudarcából, mert a Lótenyésztési Társulat 1835-ig alapszabály nélkül működött. 1835-ben rögzítették alapszabályba a társulat működését és azt a rendet, ahogy a jobbágyok ingyenesen igénybe vehették a fedeztető istállók ménjeit. Az alapszabályok azt mutatják, hogy a királytól a szükséges méneket nem kapták meg, hanem azokat úgy vették bérbe a ménekkel rendelkező földesuraktól. Elvileg bárki bérbe adhatta fedeztető ménjét, de gyakorlatban csak a nagyobb földbirtokosok bocsátották a vármegye rendelkezésére. Például az 1845. augusztus 2-i fedeztetési jegyzőkönyv szerint a 61 KIRÁLY 1982, 213. 62 KIRÁLY 1982, 213-214. 63 idézi: KIRÁLY 1982, 214. 421
