Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 35. (Szekszárd, 2013)
Balázs Kovács Sándor: A sárközi parasztság szabadidős tevékenységei a 19-20. században
ölni, másnap midőn erdötiszt úr kereste, nem az erdőre volt, mintfelesége állította, hanem Seress Ist- ványnál ivott... Ezen elő sorolt, és Erdöszhöz nem illő goromba és tsúfos esetek... eképpen történtek... ”123 A kor viszonyait ismerve bizonyos fokig érthető a bor mérsékelt fogyasztása, hisz a rossz, ihatatlan, járványokat terjesztő víz miatt általános volt az ország azon vidékein, ahol bort készítettek, így a Sárközben is. Sokszor előfordult azonban - főleg azoknál, akik gyakran szomjasak voltak -, hogy kissé többet öntöttek a kendő vagy a kalap alá. A decsi tanácsülési végzések között olvashatunk 1795- ben egy sárközi menyecskéről, ki „gyakorta való részegeskedése alkalmatosságával” az elöljárókat gyakran szidalmazta, káromkodásaiért 12 korbácsütésre ítélték.124 Egy másik jegyzőkönyvből egy házastársi perpatvar kapcsán olvashatunk bort szerető asszonyról: „...bár a nő ajánlotta is, hogy őférjéhez vissza megy magát megjobbítja s eddigi iszákosságával s pazarlásával felhagy; de a férj határozottan kijelentette, hogy ő nejét, ki a szeszes italokért, borért s pálinkáért, nem csak az hogy lisztjét s búzáját s más élelem neműit, de még ruháját is elitta, - s ha ö mint férj mezei munkára menvén, a szükséges napi élelmet kihagyta, s a kamara kulcsot - hogy ne vesztegethessen, magával vitte; akkor a nő, nem lévén borért mit adni, a lúd legelőn más ludjátfogta el s itta be, - majd ismét más házától két füstölt sonkát orozott el, s egy végiében két napot és éjen keresztül, minden szemérmet levetkezvefetrengett a kocsmába’.’125 Természetesen az itt felsorolt példák - már csak feljegyzéseik és következményeik miatt - nem bizonyítják azt, hogy a közvélemény ne ítélte volna el a részegeskedőket nemre, korra való tekintet nélkül. Sőt éppen ezért kerültek a jegyzőkönyvekbe, hogy még az utódokat is emlékeztessék ezeknek az embereknek a bűneire. Az italfogyasztás és az annak hatására bekövetkező alkoholos befolyásoltság a korban a törvény- sértés szempontjából, a köz- és jogfelfogás szerint csökkenthétté az ítéletben kiszabott büntetést. Egy szekszárdi csizmadiát, aki erősen italos állapotban istenkáromlást - ez az egyik legsúlyosabb fokozatú kihágás volt - követett el, felmentették e vád alól. Csak részegségért ítélték el, büntetése két heti böjt volt. Az ítélet indoklása a következőképpen hangzott: (Enyhébben büntetendő volt), mert „...tekintetbe vévén ...azt, hogy alperes...egész nap étel nélkül szorgalmasan dolgozván, munkája félbehagyása után erejének visszaállítása tekintetéből elkeltett bor nékie megártott, s így magány kívül helyzetben lévén a kihágás nem szántszándékos akarattal vitetett véghez, továbbá, hogy hosszabbi letartóztatás által kenyérkeresetéből végképp megfosztván s ez által a mostani időszakban mások terhére váland.”126 A magára valamit adó parasztember nem kocsmázott, esetleg rövid időt töltött ott, akkor is keveset fogyasztott, elsősorban legények és fiatal házasemberek jártak előszeretettel. A gazdaságát tervezetten működtető, az adásvételt előkészítő gazda elsősorban tájékozódni ment a kocsmába, esetleg az árucsere után megejtett áldomásivásra.127 A társasági közvélemény a mindennapos kocsmai együttlétek során formálódott. Forrásaink azt bizonyítják, hogy a nyilvános italmérő helyekre korra és társadalmi státusra való különbség nélkül szinte mindenki betért. (Gyakran a nők is, ha másért nem italvásárlás céljából.) S a vallomások azt sejtetik, hogy ezt elsősorban nem is szomjuk enyhítése végett tették, hanem kifejezetten azért, hogy ügyeik intézéséhez szükséges híreket és tudást itt beszerezzék. E szóban forgó mezővárosi és falusi kocsmákat nem a városokból ismert állandó szolgáltatóegységekként kell elképzelni. A közélet alkalmi színtereiül ugyanis a lakosok házai, otthonai szolgáltak. Azt pedig, hogy mikor ki bontott hordót, és mért bort a hozzá betérőknek, a kapura kirakott tábla, cégér jelezte.128 A vendéglátóhelyek „bűnös helynek” számítottak, ezért még a kocsmai káromkodásnak is enyhébb 123 MNL TML. Szekszárdi Közalapítványi Uradalom iratai 1847. 124 Decs községi prot. - 1795. október 29. 125 Őcsény községi prot. - 1873. október 12. - Az őcsényi református egyház tulajdonában. 126 MNL TML. C/49/1855. 127 SZŰCS 1996, 73. 128 ERDÉLYI 2004,63. 348
