Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 34. (Szekszárd, 2012)
BALÁZS KOVÁCS SÁNDOR: A sárközi falvak önkormányzata a feudalizmus hajnalán
visszaélési lehetőséggel) rendelkezett a falu hiteléletében. A hitelért valósággal versengtek a helybeli, ritkábban a szomszédságbeli lakosok, persze nemcsak a parasztok, hanem az iparűzők is, akik áldozatokra is hajlottak az olcsó kölcsön biztosítása érdekében. 6 1 Az árvák pénze mellett idekerült a katonaállítás során helyettesként pénzért beálló legények summája is. Az árvákról minden esetben gondoskodott a községi vezetés, megóvta érdekeiket a kapzsi rokonokkal szemben, ez is az árvatutor feladata volt. Részletesen tudósítanak erről a tanácsülési feljegyzések. 4.2. A faluközösség önigazgatásának „népi" tisztségviselői A falusi önkormányzatnak sok olyan eleme volt, amelyek a szorosan vett faluszervezethez egyáltalán nem, vagy csak lazán tartoztak, mégis azokat a nép az évszázados gyakorlat folytán kötelező hagyományoknak, sőt íratlan törvényeknek tekintette. E népi közigazgatási szervek vidékenként a különböző termelési formák (földművelés, állattenyésztés, bortermelés, halászat stb.) kísérőiként jelentek meg és igen változatos képet mutatnak. Feltűnően nagy számban fordult elő az alantasabb munkakört ellátók elnevezésénél a „bíró" megjelölés. A bíró neve tágabb értelemben nem az önkormányzati hatalom képviselőjét jelentette, hanem valamire „ügyelőt", aki egy bizonyos feladatkörben intézkedési joggal bír, és felelősséggel tartozik. Ezek: borbíró, tóbíró, cigánybíró, kisbíró, hegymester, tizedes, hadnagy, bakter stb. Létezésüket nem állami rendelkezések, hanem a faluközösség életének belső törvényei szorgalmazták, ők a paraszti önigazgatás tisztségviselői voltak. Az első csoportba tartozó személyek inkább hivatalos vezetők voltak, egyszerűen hivatalviselők, akiket a vármegyei és földesúri hivatalok elismertek. Ezeknek a törvények és a szokásjog szellemében lenni kellett. A második csoportban olyan vezetők vannak, akikkel a hatóságoknak kevesebb dolguk akadt. A megkülönböztetés mesterséges, hiszen a feudalizmus kori falu társadalmában az öregbíró, a másodbíró, az adószedő és a gyám is a helyi gazdatársadalomból került ki, a faluközösség igazgatását szolgálta, kifelé a falu érdekeit képviselte. Ugyanakkor a „népinek" jelzett tisztségek némelyike is kiléphetett a faluközösség zárt határaiból. A borbíró tevékenységét időnként szabályozta, számon tartotta a földesúr is, hiszen anyagi, adózási kérdések is feladatkörébe tartoztak. 4.2.1. Borbíró (a „helységgazdája") A sárközi falvak szőlőhegyei rendjének felügyelője, védelmezője, a szőlőbejárás és a szőlőmunkák ellenőre, a szőlőcsőszök, hegypásztorok felettese volt. A szőlősgazdák érdekeit képviselve vigyázott a szőlővel kapcsolatos helyi jogszokások betartására. A község borainak kezelője, felügyelője, számadója, a község pénzügyeinek intézője, gondviselője. A falubeli boreladás szervezője, ellenőre, felügyelője. A falusi közigazgatás középrangú, az esküdtek közül választott tisztségviselője, aki a bor kocsmáitatását és kimérését ellenőrizte. A szőlőmonokultúrás területeken a szőlődézsma, valamint a borkereskedelem földesúr és tanács szabályozta rendjére ügyelő és meghatározott munkamegosztásban közreműködő hites személyek felelős vezetője, aki a borbírói számadások és jegyzőkönyvek alapján számolt el a helység jelentős jövedelmi forrásával. A borbíró ügyelt a bor hírnevére: minden hordóból látópoharat küldtek részére, hogy minőségét érzékszervi vizsgálattal ellenőrizze, s árát megszabja. Minden borszolgáltatással kapcsolatos ügyben a közösség érdekeit figyelembe véve intézkedett. A borbíró hangolta össze az uraság és falusi kocsmák, valamint a szabad bormérés idejét és működésük módját, biztosította a háborús idők borban fizetett rendkívüli adóinak arányos kivetését. A borbíró volt az oltalomlevelek és kiváltságok biztosítása érdekében adott ajándékbor és a helység ünnepi borának adminisztrátora. A Sárközben a községeknek, mint testületeknek mindig voltak borai. A borbíró kezelésében lévő községi borok egy részét a tanács tisztségviselői és vendégei itták meg, más részét pedig a helysé6 1 SZABAD 1972, 187-188. 338
