Gaál Zsuzsanna - Ódor János Gábor (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 34. (Szekszárd, 2012)

BALÁZS KOVÁCS SÁNDOR: A sárközi falvak önkormányzata a feudalizmus hajnalán

BALÁZS KOVÁCS SÁNDOR A sárközi falvak önkormányzata a feudalizmus alkonyán 1. A KÖZSÉGEK JOGÁLLÁSA, A FALVAK ÉS FÖLDESURAIK A Tolna megyei Sárköz Magyarország egyik jellegzetes tájegysége. A Duna és a Sárvíz által határolt területen lévő Őcsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett klasszikus sárközi falvakhoz számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb, a műveltség hasonlósága alapján Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki református magyar falvak: Váralja, Zengővárkony, Pécsvárad és Hidas népét is. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori öszszeházasodás erősítette, tartotta fenn annyira, hogy felmerült az a gondolat a kutatók körében, hogy a zengőalji magyar falvak népe a sárközi magyarság kirajzása lenne vagy esetleg fordítva, e falvak lakói népesítették volna be a Sárközt a török kiűzése után. Ezt azonban semmivel sem lehet bizonyítani. Valószínűbb, hogy egy szélesebben elterjedt, de a török világban elpusztult nép és paraszti műveltség emlékeit őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, melyek közti teret nagyrészt német telepesek töltötték ki. Ez az idegen környezet egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat. A Sárköz és a vele rokon községek megyényi területek magyarságát, illetve maradékát őrizték meg. 1848 előtt a sárközi falvak jobbágyfalvak voltak, egy-két tucat kisnemesi lakossal. E falvak rengeteg szállal kötődtek a feudális uradalomhoz, amelynek kötelékébe tartoztak. A falvak népének életmódját, gazdasági helyzetét és boldogulását nagymértékben meghatározta a földesúr akarata. A feudális korban a közhatalom nem foglalkozott a községekkel, berendezkedésüket, igazgatásukat a magánjog körébe utalta, amely a földesúr és a jobbágyok között kötött szerződésekben nyert megállapítást. így tehát a rendi alkotmány nem szabályozta egyetemlegesen a községek jogéletét. Mária Terézia úrbéri rendeletében jelent meg a jobbágyközségek belső igazgatásának szabályozása a választott tisztségviselők megválasztásának kérdésében. A rendeletben ezenkívül szó esik még a földesúri terhek együttes megváltásáról, az állami adók felosztásáról és a megyei pénztárba történő befizetésének módjáról is. Alapvető belső ügyeiben azonban a faluközösség jelentős önállósággal bírt. Igaz, a földesúr elvárta, hogy tisztjének jelenlétében válasszák a bírót, ellenőrizte a számadásokat stb. Erre törvényes joga volt. Ez az ellenőrzés a földesúri érdekeken túl tulajdonképpen a falu lakóinak érdekeit is szolgálta. A számadások ellenőrzésekor pl. legtöbbször felszínre került és lelepleződött egy sor közösségellenes haszonszerzés, gondatlan kezelés stb. Mivel földesúri joghatóság alatt álltak ezek a falvak, a földesúri szerződések, úriszéki végzések szabályozták az önkormányzatok működését, de emellett be kellett tartaniuk a törvényekben megfogalmazott előírásokat, melyek a falvakra vonatkoztak, és a vármegyei jogalkotás eredményeként létrejött statutumok is kötelező érvényűek voltak számukra. Ugyanez a jogi szabályozás erősen behatárolta a falvak önálló mozgásterét, de mégis lehetőséget teremtett azokon a területeken, ahová a földesúri, állami és vármegyei előírások nem terjedtek ki. A fennmaradt forrásokból arra következtethetünk, hogy ha kifelé, vagyis a vármegye és az uradalom felé rendben mentek a dolgok, akkor a földesúr nem avatkozott a falu belső igazgatásának rendjébe, a parasztközösség önigazgató szervezeteinek munkájába. Ez részben összefüggött azzal, hogy a sár319