Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)

Néprajz - Balázs Kovács Sándor: A Gyöngyösbokréta mozgalom története Tolna megyében

Sióagárdi Gyöngyösbokréta csoport. A falu népe természetesen vette a bokrétások létét, büszke volt rájuk, ők voltak a „híresek", akik vonaton utazhattak, láthatták Budapestet, a sok más bokrétát és megmutathatták a nagy forgatagnak kicsiny szülőfalujuk népviseletét, szokásait, táncait és dalait. Gyöke József főjegyző, majd Simái Vince kántor, utána Nöbli József adójegyző szervezte a csoportot. 1934-ben szüreti ünneppel, szegélytánccal és gólyatánccal szerepeltek. 1935 és 1941 között minden évben felléptek Budapesten.

14

8 A néptánc egyik jellemző vonása, hogy bár évszázadokon át megtartja karakterét és minden lényeges elemét, anélkül, hogy csak le is írták volna valaha - mégis állandóan alakul, fejlődik, új, meg új kifejezésformákat teremt a maga keretén belül, aszerint, hogy ki az aki táncolja és milyen közösségben él. Tükröződik a táncokban a természeti és társadalmi környezet, életmód és foglalkozás. „Aki a sióagárdi táncokat és táncszokásokat megfigyeli, nem győzi csodálni a változatok sokaságát, amelyet részben az egyes táncosok ötletessége, játékos kedve és képzelete, másrészt a közösség teremt meg. "'

4'' Esetenként mások az egyéni változatok, hiszen a táncos beleviszi teljes személyiségét a táncba, a közösség életében történő változások a szokásokat is érintik, melyek az alkalmakkal változnak. A sióagárdi ember táncolt a házi mulatságban, bálban, szilveszterkor, disznótoron, a fonóban, farsangkor, húsvétkor, búcsúkor, szüretkor és lakodalomban. A sióagárdi csárdásnak két része van, lassú és gyors. A lassú csárdás mértéktartó, komoly és méltóságos. Mikor a legény magához vonja a leányt, táncukban bensöség van. A legény alig mozdul, szinte helyben táncol. A leány körül lengi, majd a lassúból szinte kirobban a friss csárdás. Ekkor úgy táncolnak, mintha nem férne beléjük a sok erő és élet. pörögnek-forognak, énekelnek és tapsolnak. A leány úgy forog, hogy a lába alig éri a földet. Egyszer csak megállnak egy pillanatra, majd visszafelé kezdenek forogni, lassított, hullámzó mozgással, a legény jó mélyen „ mártogatja " a leányt a „libbenősben". A legény vezet, a leány tartózkodó, szemérmes, de nem szégyenlős. A karikázó a leányok, asszonyok tánca. Szorosan összefogódzva forognak, fokozatosan élénkülő mozgással. Az egylépéses csárdás motívum, viszonylag ritka a sárközi-Duna menti karikázókban, de a sióagárdi ilyen, ez a lépés eredményezi a kör inga mozgását. Csendes, halk lépésekkel kezdik, azután az ugróssal folytatják, amely apróbb ugrásokból áll. A tánc egyre erőteljesebb, dobbantásaiktól, „zörren a föld". Majd az utolsó figura a ridázás, gyors forgás. Derekukat hátrafeszítve a lábuk szinte repül a föld felett, a kör forog, de a leányok mozdulatlannak látszanak. „Ez a Urai tánc a maga egyszerűségében valósággal 14

8 PÁLFI 1970. 155-157. 14

9 SZENTPÁL 1953. 23. 327