Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 33. (Szekszárd, 2011)
Néprajz - Balázs Kovács Sándor: A Gyöngyösbokréta mozgalom története Tolna megyében
a legrégibb, legősibb magyar pásztortáncokat, az öcsényiek menyasszonykísérő körtáncot és a szakácsasszonyok bolondos vidámságé tánclejtését, a váraljaiak pedig a régi játszóházbeli fonót mutatták be és ennek keretében az ősi magyar táncoknak a változatát citera és dalkíséret mellett. " w o A csoportok természetesen saját tájegységük hagyományos népviseletében léptek fel. A budapesti közönséget meglepte a Tolna megyei Sárköz színpompás népviselete, melyet korábban a főváros népe ritkán csodálhatott meg. A sárközi viselet - virágkorában -, az ország valamennyi öltözete között a legpompásabb volt. A női öltözetek anyagát Lyonból, Bécsből, díszeit St. Etienne-böl hozatták. A 19. század nyolcvanas éveitől a maguk szőtte bíbor (bodorvászon), mellévarrott és ünnepre ujján hosszanti irányban keresztöltéses, fekete, piros, zöld gyapjúfonallal és fémlemezecskékkel, islóggal hímzett vagy gabóca csipkebetétes inget hordtak, melyet könyök felett kötöttek meg. Bodorvászonból volt a legalul viselt pöndő (pendely) is. Alul két sor selyemszalagos szövet, kasmír vagy bársony szoknyát viseltek. Ezek alá már 2-3-4. sőt több fodros rokolyát De érdemes volna megvizsgálni, miből is áll ez a büszkeség, érdekes kísérlet volna, ha meg lehetne csinálni, hogy a Városi Színházban oly lelkesen tapsoló vendéglátók mit is éreznek, mit is idéz fei külön-külön mindegyikben ez a népies fölvonulás? A színpadon ropog a csárdás, a közönség lábával veri a ritmust, helyeslően bólingat. jóakaratúan osztozik az örömben. 'A nép mulat' ez igazán mindenkinek csak megelégedésére szolgálhat. Hozzák az örömkalácsot, az aratók behozzák a fölszalagozott búzakoszorút, a rigmusmondók elmondják az ősi jobbágy rigmusát: hálát adnak a gazdának, hogy kenyeret adott és Isten áldását kérik az egész családra. Mosolygás ömlik el az arcokon: köszönjük szépen, viszont kívánjuk. A közönség, ha nem is csüröshatökrös gazdának, de jószívű házigazdának képzeli magát. 'Hiába, ez a mi népünk... ' hallom hátam mögött. Igen. megvendégeljük ezt a mi derék, jó népünket, s szívből örvendünk, hogy a napbarnított arcok csak úgy ragyognak a boldogságtól, a reflektorok vakító fényében. Közhely volna már elismételni, amit a vidéki kúriákban és tisztaszobákban a vacsora utáni beszélgetések során változatlanul fölemlegetnek a fővárosi vendégek, hogy Pest csak az ország fővárosa, de nem a népé, s hogy a nép valóban csak vendégnek megy Pestre, különféle szerepek eljátszására ...Ez igaz, de azt már nem lehet mondani, hogy Pest népe nem látja szívesen a vendégeket, és hogy rajta múlott, ha azok nem érezték itt magukat mindig úgy, mint otthon. Pestben megvolt a jóakarat, hisz magát a kitűnő Paulinit is Pest küldte vidékre. Pest hallgatta meg először Bartókot és Kodályt, pestiek követelik, hogy a rádióból is gyakrabban hallhassa őket a szakmámban csengő cigányzene helyeit, melyet a rádió igazgatósága épp a vidék úri társaságai kedvéért húzat. Nem múlik el esztendő, hogy a pesti kritika ne fedezne fel egy-egy paraszt festőt vagy paraszt írót. Hogy ez a szívélyesség elég új keletű, hogy alig több tíz-húsz évesnél? Erről Pest sem igen tehet. Nem született magyarnak. Szellemisége ma is alakulóban van. Magyarságát főleg a: irodalomból tanulta, a népiséget most tanulja újra... Mert minden kultúra elsősorban nyelvi kultúra és a magyar háromszorosan is az, milyen kulturális értékei alkotott a magyarság azokon kívül, amiknek a nyelv az építőanyaga? Nyelvünk pedig, de nemcsak nyelvünk: szellemi és egész nemzeti életünkből minden, ami sajátos: népi eredetű. Irodalmi és szellemi életünk hőskora, az a kor volt, amikor u szellemi élet a néppel testvéresedett, annak nyelvét próbálta beszélni, annak gondolatait találgatta és annak vágyát igyekezett szolgálni. S különös: ez tett bennünket európaivá is. Pázmány, prózánk élmestere Petőfi, akiről azt mondhatjuk, hogy költészetünk fölfedezője volt, zenénk fölfedezöi: Bartók és Kodály a néptől tanulták mesterségüket, mindazt, amivel a magyar határokon túl is számba kerültek. A nép állandóan készen volt arra. hogy adjon. Nem rejtelmes sugallatokat és karikásos ős zseniket, hanem egy kultúrát, a maga népi szellemét, melyet századokon át őrzött, s mely nélkül egv ország kultúrája sem lehet teljes. A sok divatot látott Pest legelőször, most három éve talán, még az orosz Kék madár jó emlékével csábult Paulini kísérletét megtekinteni. Most már estéről estére zsúfolásig tölti Budapest legnagyobb színházát és kevesli, amit lát. Húsz éve Fedák Sári pattogtatta ostorát a színpadon, most valódi hortobágyi karikások pattognak a táncoló-daloló párok felett, és a siker épp akkora, mint húsz éve volt. Holott Fedáknak akkor is művésznek kellett lennie, hogy pattogtasson, a csikósoknak meg ez a mestersége. Épp az tetszik, hogy mesterségük közben látják őket. De hát milyen is az a népi szellem, amelyről Petőfi oly lelkesen énekelt, s melytől ő annyit várt - még a politikában is? Édes keveset tudunk róla, bár jellege ennek is van oly határozott, mint mondjuk a pestinek. Csak éppen megnyilvánulásai nem oly határozottak. Pest a népnek legtöbbször csak képviselőit látta, s mi tagadás benne, azoktól nem sokat tanult. A népi szellem beburkolódzott, elmerült akár az a ledőlt szobor. melyről Petőfi beszélt. A dalokat amelyeket Gyöngyös-bokréta jó értelemben vett műkedvelői énekelnek, mi frisseknek találjuk, bájosaknak, 'a föld szaga érzik rajtunk. ' Mosolygunk a bátor képzettársításokon, amelyek az eresz alatti fecskétől a menyecske kötőjére röppennek. Tudós folkloristáknak kellett jönniük, mint Vikár Bélának és Róheim Gézának, hogy megmagyarázzák: nem véletlen rímjátékról van itten szó. hanem egy nép költői virágnyelvéről, ahol minden szónak határozott jelentése van, melyet sajnos, már maga a nép is alig ért. A csikó, például melyen a kedves tovavágtat, a csárda, melyben a hűtlen szerető mulat, nem véletlenül sárga mindig: jelentése van ennek, s az ilyen homályos értelmű szavakból valóságos szimbolista szótárt lehetne még ma is készíteni. A táncok nemes tartózkodása, majd hirtelen fellobbanó eszeveszettsége, mely szinte forgó dervisekké varázsolja a párokat: mindez egy mély szellemiség még megfigyelhető külső jele, eg}' szellemiségé, amelyet mi csak sejteni tudunk. De ha a népművészet szimbolikája, elsüllyedt is, más módon is megismerjük, és ez a fontos. A gyöngyösbokrétát és pártát persze Paulini hívei is csak pesti útjukra teszik már fel. és a párnatáncot se járták még sehol másutt oly gyönyörűen, mint itt a színpadon, s azzal a sejtéssel sem kisebbítjük tán a szereplök érdemét, hogy a táncok jó részét maguk is úgy tanultiik be: otthon már ők sem ilyeneket táncolnak. De hát a pestiek sem élnek egészen úg}\ mint a színházban látni. Két nép ismerkedik itt. mutogatja egynk a másikának azt. amit vagyonából talán nem is legértékesebbnek, de legnmtatósabbnak tart. Ide folklorista sem azért jön, hogy népet lásson, népet és azt. hogyan hordja ez a nép ősi kincseit és díszeit. " ILLYÉS GYULA: Naplójegyzetek - Falusiak Pesten. Magyar Hírlap 1933. augusztus 20. 10 0 Tolnamegyei Újság 1933. aug. 19., Tolnamegyei Hírlap 1933. aug. 12. 307
