Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum évkönyve 32. (Szekszárd, 2010)

Szabó Géza: A Dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának kialakulása és belső időrendje a Bonyhádon feltárt temetőrészlet tükrében

ugyancsak jelentősen eltértek a korábban megfigyeltektől.(9. tábla 7., 9-10., 12-13) A magas nyakról induló, a vállon támaszkodó szalagfüles korsókat a Dél-Dunántúlon a korai időszakot követően nem használták. Területünkön való ismételt megjelenésük az Észak-Dunántúlt elfoglaló Halomsíros kultúra miatt lakóhelyüket elhagyó északi csoport népének betelepülését jelzi. Ez a középső bronzkor végét lezáró átmeneti, úgynevezett koszideri időszak egyben a mészbetétes edények népe bonyhádi temetőjének is végső, ötödik időszaka. A kései sírok elhelyezkedése alapján az is látható, hogy a temetőt az északnyugati sarka felől délkeleti irányba haladva folyamatosan használták. A bonyhádi ásatás egyértelműen rávilágít arra, hogy a korábban feltételezett nagycsaládi, nemzetségi temetők helyett valójában többszáz sírós temetőkkel számolhatunk a korszakban, ami egyben azt is jelenti, hogy az eddig teljesen feltártnak vélt lelőhelyek egy részén is még további sírokkal számolhatunk. A most vizsgált bronzkori temetőrész a temetkezések rendje, a megfigyelhető szokások, az anyagi kultúra folyamatos változásainak fokozatossága alapján egyetlen kultúrához, a Mészbetétes edények népe kultúrájának hagyatékához sorolható, s ez Csalog József és Bándi Gábor a Kisapostagi kultúra önállóságát tagadó kutatási eredményeit támasztja alá. A bonyhádi temetőben is megfigyelt kora bronzkori tekercseitpálcikás és az alpokaljai álzsinegdíszes, litzen kerámia között valójában a Bándi Gábor által feltételezett szoros kapcsolat ellenére a díszítés képe alapján szembeötlő a különbség. Ha azonban a soványítás módját, a formai elemeket, a díszítés technikáját részleteiben is vizsgáljuk, a két hagyaték között több a hasonlóság, mint az eltérés, így összességében edénymüvességük közös hagyományokra vezethető vissza. A bonyhádi bronzkori sírokban - szemben a déli, balkáni eredetű kultúrák bekarcolt, bepecsételt, néha vésett díszű edényeivel - a kerámiák felületén sodrott, fonott tárgyak lenyomatai láthatók. A mészbetétes edények díszítésrészleteiben megfigyelhető fonás- és zsineglenyomatok egészen a középső bronzkor végéig követhető, nagy területet átfogó edénymüves hagyományokra utalnak. A kerámiákon túl a mindennapi élet és a temetkezési szokások területén is sok a közös vonás: a halottak fektetésének jellegzetes módja (háton nyújtott, a felhúzott lábak oldalra kifordítva), vagy mint például északkelet-délnyugat irányú még a hamvak esetében is megfigyelhető! - tájolás. A vizsgált párhuzamok alapján a Mészbetétes edények népe kultúrájának eredete végső soron a keleti eredetű Zsinegdíszes kultúrához köthető. A korai bronzkor harmadik időszaka elejéig a Dunántúlt elfoglaló népesség az edényeibe benyomott addig üres mintákat helyi hatásokra elkezdi fehér mészbetéttel kitölteni, ami a továbbiakban edénymüvessége meghatározó eleme lesz. Az új díszítési mód széleskörű használatának divatja pedig egybe esik a temetkezés rítusának megváltozásával, a hamvasztás elterjedésével. A bonyhádi edényeken látható gazdag mészbetét a statisztikai elemzések bizonyságaként nemcsak díszítés volt, hanem elhelyezése és formája alapján meghatározott jelentéssel is bírt a halott neméről, a közösségben elfoglalt helyéről. Az újabb bonyhádi leletek és megfigyelések előzetes értékelése nemcsak lehetővé, de szükségessé is teszi a vizsgált temető időrendi helyzetének a Dunántúl kora- és középső bronzkori történetében való pontosabb meghatározását. Bóna István a dunaföldvári teli rétegsorának ismeretében " elfogadta, hogy a Nagyrévkultúra a Dunaföldvár-Dunaszekcső közötti területen a Somogyvár-Proto-Nagyrév előzményekből alakult ki. Lelőhelyek hiánya ellenére is változatlanul feltételezte azonban az általa kidolgozott időbeosztás szerinti kora bronzkor 1. időszakában Magyarországon a Makó-kultúrát - s így az egész Dunántúlon is.'

1 A makói lelőhelyek hiánya és az újabb vucedoli lelőhelyek Balaton vonaláig való kiterjedése területi, a késő vucedoli díszű edénytöredékek somogyvári, illetve nagyrévi környezetben való megjelenése pedig időrendi okok miatt zárja ki egyértelműen a Dél-Dunántúlnak a Makó-kultúra területéhez való sorolását. Ezt a területet már legkésőbb a kora bronzkor 1. időszak második felében az eddigi adatok alapján nagy valószínűséggel a Somogyvár-Vinkovci, és az azzal rokon proto-nagyrév népesség szállásterületének kell tartani.° így a Bóna István által is elismert korai dunai somogyvári hullámot továbbra is - nála egy fázissal korábbra keltezve az újabb lelőhelyek és leletek, illetve megfigyelések alapján ténylegesen meglévő tartalommal kitöltő, a Dunántúl déli részén a kora bronzkor 1. időszakához soroljuk. 4 7

0 BÓNA, 1992, 15.; SZABÓ 1991., 1992. 7

1 BÓNA 1992, 11-12., 16. 7

2 KISS 2007, 29-30., KULCSÁR 2009, 40-41. 7

3 SZABÓ 1992, 82-84. 7

4 SZABÓ 2010, 64-72.; ECSEDY 1978. 111