Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)
Gerhard Péter: Váradi Antal és Herczeg Ferenc asszimilációja önéletírásaik tükrében
nemességhez való hasonulást, így többek között a magyar nyelv alapos ismeretét követelte meg. 1 7 A németségen belül a modernizációra fogékony, de éppen ezért közösségéhez lazán kötődő, mobil polgári, iparos (a 19. század utolsó harmadától a munkás-) népesség könnyen tért át a magyar nyelvhasználatra. Mindez érthetőbbé teszi - a nagy etnikai tömb és az egységes nemzeti mozgalom hiánya mellett - azt, hogy valamennyi magyarországi nyelvi kisebbség közül éppen a németeknél figyelhető meg az anyanyelv legnagyobb mértékű térvesztése. Az asszimilációs nyomásnak még leginkább az erős rendi struktúrával, ezáltal nagyobb öntudattal és erős intézményekkel rendelkező, a magyar nyelvű népességgel elzártsága folytán keveset érintkező erdélyi szászok tudtak sikeresen ellenállni. Erdélyi szász csak elvétve lépett a magyarosodás útjára. A zárt, erős belső kohézióval rendelkező sváb paraszti közösségek is meg tudták őrizni etnikai jellegüket, bár a 19. század második felétől, a növekvő földrajzi és társadalmi mobilitás révén belőlük kiszakadó paraszt vagy kispolgár fiúk, akiknek a kivándorlását előmozdította a csak egyetlen gyermeket előnyben részesítő törzsöröklés gyakorlata is, könnyebben léptek ki etnikai csoportjukból. Az asszimilációs folyamatokat elősegítette, hogy a magyarországi németek túlnyomó többsége a 19. század során nem jutott el a német nemzeti öntudat megtapasztalásáig. A magyar nemzettudat vonzása mellett fennmaradt eredeti regionális öntudatuk, ami részben a modernebb formát öltő, Magyarországot hazának tekintő korábbi „hungarus" tudattal kapcsolódott össze. Olyanok is akadtak, akik pedig elsősorban a Habsburg Monarchia alattvalóinak tekintették magukat. Az egységes német identitás kialakulását gátolta, hogy míg a regionális öntudat például a Szepességben vagy a fővárosban magyar patrióta színezetet kapott, addig az erdélyi szászok körében magyarellenes éllel, egyfajta Habsburg birodalmi, sőt a 19. század végétől bizonyos nagynémet mellékzöngével párosult. A nagynémet vagy népi német gondolat a 19. században periférikus szerepet töltött be, nem csoda, hogy a magyarországi német nemzetiségi mozgalom megkésve, lényegében csak a századfordulón jött létre, akkor is csupán a német kisebbség töredékét volt képes megszólítani. V. Windisch Éva szerint az a tény, hogy a szűkebb Magyarországon a dualizmus idején csupán a Dél-Alföldön voltak német nemzeti mozgalom kialakulására utaló jelek, és azok is csak a századforduló táján, azzal magyarázható, hogy a más területeken élő németeknél hiányoztak, vagy már az elmagyarosodás útjára léptek bizonyos társadalmi rétegek. A Bácska és a Bánság térségében viszont már szinte kialakult a német kisebbség társadalma, differenciálódott a parasztság és megjelent a német értelmiség és munkásság. Az egész országra kiteijedő, egységes német társadalom hiánya miatt viszont nem jöhetett szóba országos német nemzetiségi mozgalom sem. 1 8 A magyarországi németek természetesen csak a nemzeti kérdésben voltak ilyen passzívak, gazdasági, vallásos és művelődési egyleteik a gazdasági életben betöltött jelentőségükhöz méltó számban alakultak. Gazdasági egyleteik azonban - szintén az egységes társadalom hiánya miatt - nem váltak országossá, a legjelentősebbek is csak dél-magyarországi regionális szinten működtek, a vallásos egyletek pedig inkább a magyarosodást mozdították elő. 1 9 A német kisebbség voltaképpeni megszervezése - az 1918-ban alakult német néptanácsokat leszámítva - csak a két világháború között ment végbe, akkor is azokra a sváb paraszti közösségekre támaszkodva, amelyek a trianoni Magyarország német kisebbségén belül többségre jutottak, miután a polgárság nagy része az elcsatolt országrészeken maradt. A Magyarországon maradtak közül sokan pedig addigra már más utat választottak: nem tudtak ellenállni a modern nemzeti öntudat vonzásának, ezt pedig a magyarországi németség fejletlen német öntudata miatt a többségi magyar nemzettel való érzelmi azonosulásukkal fejezték ki. A továbbiakban az elmagyarosodó németek harmadik, a társadalmi felemelkedésben bízó generációjának két olyan példáját kívánom bemutatni, ahol nem az egész közösség, hanem csupán az abból kiszakadó egyén vett rész az asszimilációs folyamatokban. Az asszimilációs folyamatok kutatói ugyan inkább a közösségben végbement asszimilációt vizsgálják, sőt olyan állítás is megfogalmazódott, amely kimondottan elutasítja, hogy az egyén szintjén lehet egyáltalán asszimilációról beszélni, 2 0 de véleményem szerint a közösségváltással egyidejűleg megélt identitásváltások, amelyeknek a következő esettanulmányok is jellemző példái, szintén az asszimilációs folyamatok fogalmi keretében értelmezhetőek. , 7GOGOLÁK 1966, 27-28. 1 8 V. W1NDISCH 1965,53-54. 1 9 GOTT AS 1980. 398, TILKOVSZKY 1997. 33. 2 0 BRUBAKER 2002, 17. 468
