Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 31. (Szekszárd, 2009)

Balázs Kovács Sándor: Korcsmák, csárdák, vendégfogadók. A vendéglátás története Tolna megyében

szolgáltatásait. A szállót a következőképpen írta le: „Lovainkkal együtt egy fedél alatt kellett hálnunk, mivel a közönséges török vendégfogadókban nincsenek külön szobák. Ezek a karavánszerájok nagy épületek, melyeknek közepén tágas tér van, hol az utasok podgyászaikat leteszik, és tevéiket valamint öszvéreiket elhelyezik. E tér körül mintegy három lábnyi magas fal emelkedik, ez a falnál megerősített padokkal egyenlőnek lenni látszik. E fal, vagyis a falból készült pad fenn egészen lapos és négy láb széles. A törökök itt szokták fekhelyeiket elhelyezni, ezenkívül tűzhelyül is használják és az ételeket itt főzik; ugyanis, mint mondottam, az állatokat és az embereket e csekély emelkedésű falazat választja el. Néha még az is megesik, hogy az utasok lovaikat éppen e falhoz kötik, úgyhogy az állatok a nyugvó embereket fejükkel érintik, és uraiknak szolgálatokat tesznek, a podgyászokat és tarisznyákat a fejükre erősítik és gazdájukhoz hozzák. Ha az étkezés ideje elérkezik, az élelmiszereket a tarisznyából kiveszik, és ha a tarisznya kiürült, félreteszik. Az utasok a falon a következőképpen készítik el fekvőhelyüket: legelőször szőnyeget terítenek le, erre felsőkabátjukat borítják, fejpárna helyett pedig a nyerget használják, míg takaróul az utazóköpeny szolgál. Az utazás cselekedetei e közös helyen mindenki előtt ismeretesek, semmi sem történhetik titokban, tehát az éj sötétségét kell felhasználni valamely szándék keresztülvitelére. "

I2

6 Ezeket a karavánszerájokat az egy helyiségben levő emberek és állatok tömege, az iszonyú bűz és a rettentő zaj jellemzi. E környezet valósággal elviselhetetlen a nyugat-európai embernek, ezért általában inkább kocsijaikon töltötték az éjszakát. A töröknek hódolt országrészeken egyébként a bádoggal fedett, szamárhátíves ablakú kórházakban is meg lehetett szállni. Ezekben viszonylagos kényelmet nyújtottak az elkülönített kamrácskák. A jövevény ingyen élelmezést is kapott, vacsora idején a kórházszolga széles kerek tányéron húsból és dercéből - vagyis lisztnél durvább szeműre őrölt gabonaféléből - készült ételt hordott körül, és végigkínálja a kijelölt helyen körbe ülő utasokat. Ezek a kórházak bárki előtt nyitva voltak, legyen az keresztény vagy zsidó, gazdag vagy szegény. Az előkelő törökök leginkább ezeket a kórházakat használták éjjeli szállásul. Az utas három napig vehette igénybe a kórházi vendéglátást, a negyedik napon mindenképpen tovább kellett mennie. A vendégfogadók a városok, nagyobb falvak forgalmas helyein, útkereszteződésnél, postaállomásnál, uradalmi központokban épültek, elsősorban az ott megforduló vendégek elszállásolására és a lovak pihentetésére, ellátására, ezért udvarukon elmaradhatatlan volt a kocsiállás, az istálló és a kút. A 19. század eleje előtt a fogadó épület, mely a városok szélén, a városkapuknál, vámoknál, réveknél, forgalmas útkereszteződéseknél, kastélyok mellett vagy éppen a városok belsejében, a városházák, a megyeházák, a püspöki paloták, az uradalmi központok stb. közelében állt, a városba érkező, ott ügyes-bajos dolgaikat intézőket, vagy a hosszabb úton levőket fogadta be biztonságos éjjeli szállásra. Mint a mai szállodák elődei, nem jártak szükségszerűen együtt a kocsmatartással, azaz az étellel és itallal való ellátással. Ebben különböztek a kocsmától és a csárdáktól. Általában egy-egy városhoz, megyéhez, kastélyhoz (uradalomhoz, illetve földesúrhoz), püspökséghez stb. tartoztak. Falaik között helyezték el azokat a vendégeket, akiknek a város- és megyeházán, a kastélyban, a palotában nem jutott hely, vagy társadalmi okokból, vagy egyszerűen helyszűke miatt. Vagyis a vendégfogadókban kétféle vendég fordult meg: a fenntartó tulajdonos vendégei, illetve a tőle független utazók, úton lévők. Mivel az elszállásoltak nagy része a városnál, megyénél, uraságoknál stb. vendégeskedett, és náluk részesült ellátásban, az átutazók pedig maguk gondoskodtak saját ellátásukról, a vendégfogadós elsősorban az állatok ellátásáról, etetéséről és itatásáról gondoskodott. Megfelelő porció széna, zab stb. mindig rendelkezésre állt, az itatáshoz pedig jó kút vályúval és tiszta itatóvedrekkel. A vendégfogadók csak a 19. század derekán kezdtek mind nagyobb mértékben kocsmákkal is bővülni és mindinkább helyet adni a hivatalos urasági, városi, vagy megyei vendégek mellet az egyéb útonjáróknak is. A fogadók hosszan elnyúló, vagy L, olykor U alaprajzú épülettömegekkel, reprezentatív homlokzatukkal a falu, város kiemelkedő építményei közé tartoztak. Már a 18. században gyakran szilárd anyagból épültek, a 19. században többnyire cseréptetővel. Homlokzati kiképzésük, tornácuk a korstílusok divatját tükrözi. Az épület főhomlokzatán gyakori volt a kőkeretes kapu, melyen át az udvarba lehetett jutni. A fogadós lakásán kívül 2-3-4 külön szoba szolgált a vendégek elszállásolására, néhol külön az előkelőbb és külön az egyszerűbb vendégeknek. 12

6 ANTALFFY 1975, 194-195. 142