Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

Balázs Kovács Sándor Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből „Háromszor vagyon legjobb kedve a világnak: a farsangban, a lakodalomban és a vásárban. " (Győri házi és úti új kalendárium 1769)

1 A vásár évszázadok óta hozzátartozik az emberek mindennapjaihoz. Amikor a megtermelt felesleget már el lehetett cserélni, el lehetett adni, s helyette más a mindennapi élethez szükséges dolgot lehetett beszerezni, akkor már kereskedelemről, piacról, királyi privilégium által engedélyezett vásárról beszélhetünk. A javak cseréje egyidős az emberiséggel. A gyűjtögető, vadaszó, halászó népek is rászorultak a maguk területén nem található, de nélkülözhetetlen, mások által előállított javakra, azokat azonban nemcsak vásároknak nevezhető alkalmakkor szerezhették meg. Sokfelé, még 20. századi földműves népek sem mindig a vásárokon jutottak hozzá legfontosabb javaikhoz. Például a baranyai és tolnai parasztok egy része nem a vásárokon adta el vagy vette tenyészállatait, hanem a vásárlók elmentek azokba a falvakba, melyekről tudták, hogy az ottaniak az általuk keresett állatokat nevelték. Az adott faluban azután ismerőseik vagy a kocsmáros segítségével felkeresték azokat a gazdákat, akiknél eladó fiatal tenyészállat volt. Ott személyesen láthatták az eladásra szánt állat anyját, a gazda egész állatállományát, és a vételt sem kellett elsietniük, meggondolhatták vásárlási szándékukat. A házaló kereskedők is jobbára a falvakat járva kocsiról adták el portékáikat, rendszerint nem is pénzért, hanem terményért (fazekasok, kosárfonók, teknő váj ók, késesköszörűsök). Ma is járnak a dinnyések, a gyümölcs- és hagymaárusok így faluzni, már hangosbeszélőt is használva.

2 A mezővárosok és az uradalmak vásári szabadalmai A központi hatalommal szervezett állam egyik legfontosabb intézménye volt a vásár, ezért törvényekkel szabályozta azt. Elsősorban azért, mert az országlakók gyarapodását, gazdagodását tette lehetővé az, ha biztonságban működhetett. A vásárok hagyományai az Árpád-korba vezethetők vissza, a középkori vásárok rekonstruálása azonban nehézségekbe ütközik, mivel a vásári privilégiumokat tartalmazó oklevelek nagyrészt elpusztultak, vagy pedig elkallódtak.

3 Takács Sándor szerint a vásárok a hódoltság korában a maguk folyamatában is kimutathatóak.

4 A 15. század végére már minden szabad királyi város és mintegy száz mezőváros volt ismert. A 18. századi gazdasági fejlődés egyik mutatója a vásárok tartása, amelyek térben és időben is jelzik a kereskedelem fejlődését. A vásártartási jogot a király, illetve a Helytartótanács adta, mind a mezővárosoknak, mind pedig az uradalmaknak. A vásártartási jog megszerzése egy-egy település részére korántsem jelentett könnyű feladatot. A kérelmeket a Helytartótanács csak akkor hagyta jóvá, ha a szomszédos uradalmak és a mezővárosok, amelyek már privilégiumokkal rendelkeztek nem tiltakoztak ellene. Altalános követelményként szabták meg, hogy a vásártartási joggal rendelkező helységeknek legalább két mérföld távolságra kellett lennie egymástól. Ez a későbbiekben az uradalmak és a fejlődő mezővárosok között súrlódásokhoz vezetett, mivel a nagy befolyással rendelkező nagybirtokosok korábban vásári privilégiumot szerezve, nem voltak érdekeltek abban, hogy a mezővárosok is vásárokat tartsanak. Gróf Széchenyi Ferencné 1818-ban vásártartási engedélyt kért Nagydorog község részére. A simontornyai uradalom válasza: „hogy a Simontornyai Uradalomban nevezett szerént Simontornyán melly mező város Nagy dorogiul csak 1 1/4 óra. Járásnyira fekszik, 1 KÜLLŐS 2007, 39. 2 ANDRÁSFALVY 2006, 7-8. 3 SZILI 1987, 187. 4 TAKÁCS 1915,359-385.