Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 30. ( Szekszárd, 2008)

Balázs Kovács Sándor: Szemelvények a Tolna megyei vásárok történetéből

napjainak meghatározása is. A legrégibb vásárok egynaposak voltak, majd általában 3-4 naposak lettek, végül a 17. század elején és a forgalmasabb járási székhelyeken a 19. század végén sem volt ritka a 10-12 napos vásár sem. A későbbiekben - Mária Terézia és II. József vámpolitikájának hatására - a vásár időtartama ismét lerövidült. A vásár napjainak meghatározását a város saját hatáskörében végezte, mert az engedély csak azt a főnapot tartalmazta, amely körül a vásári napok elhelyezkedtek. Vasár- és ünnepnap nem volt szabad vásárt rendezni, de ezt nem minden esetben tartották be. 1892-ben a kereskedelemügyi minisztérium is olyan álláspontra helyezkedett, hogy vasárnapra és István király napjára új vásári engedélyt nem szabad kiadni, de a korábban engedélyezetteket meg lehet tartani.

39 A vásár napi nyitvatartási ideje meglehetősen változatos volt. Nyáron rendszerint reggel 8 (sokszor már reggel 5) órakor, télen 9 órakor indult meg az árusítás. A vásárokat régen rendszerint a város központjában, alkalmas téren rendezték, sokszor a vidékről összefutó utcákat is kihasználva és elfoglalva. A jószágok részére külső vásárhelyet jelöltek ki és ez a kettősség a legújabb időkig megmaradt. A jószágvásárhelytől vált le sok helyen a terményvásárhely. Néhol külön-külön vásárhelyet kaptak a faárusok, a tutajosok, a halasok, a gabonások, az ócskások stb. A vásárhelyek kijelölése a város feladata volt. Ugyanúgy neki kellett az egyes vásárhelyek beosztását is elkészítenie szakmák, állat- és terményfajták szerint, de a vonatkozó rendelkezések megtartásával; pl. hogy az állatvásárra felhajtott vidéki marhát a helybelitől elkülönítve kell kiállítani. (1888:7. tc. 11. §-a). Noha vásárokon kívüli árusítást a különböző hatóságok rendszeresen tiltották minden vásár mellett megtelepült zöldvásár az illegális vásárok egyik fajtája volt. Ezt a körülkerített vásárhelyeken kívül, a füvön, a zöld gyepen tartották. Vitatható, kétes eredetű áruk, jószágok kerültek itt piacra, közteher fizetése nélkül, éppen ezért olcsóbban is. A vásárhelyekhez melléklétesítmények is tartoztak, pl. őrházak, vámházak, sorompók, mázsaházak, boltok, vendéglők. A szakmák, jószág- és terményfajták szerint beosztott vásári területen belül az árusok elhelyezése a város feladata volt. Azon elv érvényesült, hogy a helybeliek a sorrendben megelőzték a vidékieket. Régen a helybeliek részére fenntartott területet szakmák szerint a céhek rendelkezésére bocsátották és a céhek határozták meg, ki hol árulhat. A céhek az elárusítóhelyeket rendszerint nyílvetéssel, naponta jelölték ki, ami a céh szolgálómesterének volt a kötelessége. A 19. század második felétől a város elöljárói határozták meg az árusítási sorrendet, amit személyes jognak tekintettek, tehát másra nem volt átruházható. A sorból kilépőnek a helyét mindenkor a sorrendben követő foglalhatta el, ami azt jelentette, hogy önállósulásuk (üzleti engedélyük) időrendi sorjában árultak egymás mellett, a fiatalabb nem előzhette meg az idősebbet. A vidékiek sorrendjének meghatározásában a vidéki község távolsága volt az irányadó. Vita esetén a vásárbíró, illetve a város elöljárósága döntött. A városi elhelyezkedésből néha városok közötti viták is kifejlődhettek, pl. 1760-ban a fehérvári tanács a paksi uradalmi tiszttartónál azért tiltakozott, mert a paksi vásáron a fehérvári magyar vargák korábbi helyét elvették és másokat raktak oda.

40 A vásárigazgatás és a rendészet megszervezése a város, illetve a földesúr és a mezőváros közös feladata volt. Ez a szervezet rendszerint csak a vásár időtartamára alakult meg, de szorosan a város elöljáróságának a felügyelete alatt működött. Sok helyen - főleg szabad királyi városokban - e feladatkör ellátására megjelent a vásárbíró, de ezekben a városokban is hamar megosztották a hatalmát. A mezővárosokban pedig a rendészet földesúri hatáskörben maradt és a vásárügyek felett is rendszerint közvetlenül a városi hatóság gyakorolta a felügyeletet. A rendészet ügyelt fel a rendre, a személyi biztonságra, a fegyverviselésre, a tűzvédelemre, az idegenekre, város polgárainak eladói és vevői elsőbbségi jogára; ellenőrzéseket, igazoltatásokat végzett, személyeket megidézett, előállított, letartóztatott, ügyekben nyomozott; ítéletek végrehajtásában, elkobzásokban közreműködött. Közegei nappal és éjjel is cirkáltak, vásárokban vásár idején a kapuk őrzésében is részt vettek. A vásár fokozott védelmet igénylő hely volt. Az ezt biztosító rendészet a földesúr vagy a vásárbíró felügyelete alatt tevékenykedett. A vásárokon történő üzletkötést a 19. század végéig rendkívül nehezítette a használatban volt sokféle mérőeszköz és mérték. Kis túlzással ahány város annyi mérték volt. Minden városnak a gazdasági és kereskedelmi életben a saját mértékrendszere érvényesült, sokszor az azonos név alatt pl. véka, köböl, itce, rőf, sing, kila stb. is mást jelentett. A vásárra utazó kereskedőnek ismernie kellett a vásártartó város TÁRKÁNY SZŰCS 1976, 337. TÁRKÁNY SZŰCS 1976, 338-339.