Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

Megtudtuk, hogy Langencéhnben vagyunk, a 3. hadifogoly gyűjtőtáborban. Egész nap szakadatlanul esett az eső, csak éjfél után tisztult ki, és a hold teljes fényével ragyogta be a tábort. Április 29. A holdvilág nem volt hasznunkra. A hőmérséklet jóval fagypont alá süllyedt. Lábaim ismét majd lefagytak. A nap folyamán reteratot kellett ásni. Egy 10x10 méteres mély gödröt ásattak. Két oszlopot leásva, tetejére szögeltek egy hosszú fenyőfát, az lett az ülőke. A nagy munkában egy viccet meséltek el, ami felvidított. Valamelyik táborban már volt ilyen és ketten ültek a reteráton. Az egyik fogoly felsóhajtott. A másik megkérdezte: - Miért sóhajtasz olyan nagyokat komám? - Mert ilyenkor mindig a jó édesanyám jut eszembe! - Hogy, hogy? - Kint laktunk a tanyán az Alföldön, és ha a nagy dolgomat kellett elvégeznem, a jó anyám mindig azt mondta, jó messzire menjek el a háztól. - Eszembe jutott, hogy most igazán messzire kerültem. Este magamra szíjaztam pokrócaimat és úgy feküdtem le a sárba. Április 30. Nagyon hidegre ébredtünk, jégeső, majd később nagy pelyhekben esett a hó. A nap folyamán az őrök négy szökni akaró németet lőttek agyon. Úgy hírlett, hogy itt a faluban laktak a hozzátartozóik. Étkezés csak egyszer volt naponta. Igaz, hogy finom, de nagyon kevés. Valaki kitalálta, hogy ássuk be magunkat a földbe. Nekiláttunk és külön-külön egy kis gödröt ástunk, benne készítettünk egy ülőhelyet. Éjszakára beleültünk a gödörbe. A gödör tetejére ráhúztuk egyik pokrócunkat. Jó meleg vackot építettünk. A víz hiánya is egyre nagyobb lett. Ennyi embernek lajtos kocsival hordták a vizet. Sorba állva egész nap, mindössze egy literre való vizet kaptunk. Vackunk ásása közben rájöttünk, hogy nem messze lehet a talajvíz. A kuckónk egyik sarkába egy kis kutat ástunk, vagy 50-60 centit. Vártunk egy darabig és megjelent a víz. Óránként összegyűlt vagy egy-egy literre való. Tisztálkodni is volt vizünk. Innivalóért sem álltunk többé sorba. Május 1. „Májusban az orgona virágzik." Virágzik az orgona otthon a kiskertben, de nekünk itt nem, csak a drága soha nem felejthető emléke él. Mégis a boldogság hónapja. Eljött, de nem a mi számunkra. Május bárcsak meghozná számunkra is a boldogságot. Ezekkel a gondolatokkal ébredtünk. 30-40 centis hó födte be reggelre a tájat. Úgy kellett lerázni magunkról a sok havat. Május 2-8. Naponta csak egy csomagot kaptunk. Finom, de nagyon kevés. Hiányzott a gyomrot tömörítő kenyér. Igen erős az éhségérzet. Az utolsó tartalék élelmet is megettem. Ráadásul tétlenségre ítéltettünk. Csak a hírek adtak egy kis bizalmat. A németeket kiválogatták. Az SS-eket elvitték, a többi németet hazaengedték. Sokan bizonygatták, három hét múlva mi is otthon leszünk. Egész héten esett, ismét sártengerré vált táborunk. Sokat aludtunk. Napi szórakozás a tetvészkedés. Aki nem tetvészkedett súlyos helyzetbe keverte magát. A szó legszorosabb értelemben, megették a tetvek. Szemtanúi voltunk egy esetnek, egy magatehetetlen elhagyta magát, annyira legyengült, hogy nem lehetett már életet verni bele, meghalt. Május 9. Kihirdették, hogy vége a háborúnak. Hatalmas üdvrivalgás fogadta. Nagy tüzet raktunk. Az amerikai katonák kisebb tűzijátékot rendeztek. Rakétákat lőttek ki, ropogtak a fegyverek. Vége a háborúnak, rajtunk pedig borzasztó éhség vett erőt. Szinte miden tagom zsibbadt az éhségtől. Fagyott lábaim is egyre jobban fájtak. Az idő jobbra fordult, s egész nap napoztunk. 314