Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

Január 5-7. Reggel 9 órakor sorakoztattak bennünket. Sorakozó után délután 1 óráig egy helyben topogtunk, senki nem szólt semmit. Vártunk, vártunk és nagyon fáztunk. Végül közölték, maradunk. A volt helyünket viszont másoknak adták, keressünk új helyet. De hol? Minket kiűztek. A falu végén egy szegény családnál kértem befogadást. Némethék befogadtak. Családtagként kezeltek. Egy szobában laktunk valamennyien. Heten a család, s nekem egy szalmazsákot töltöttek meg, azon pihentem meg. Németh néni két tepsi pogácsát sütött útra és egy tábla szalonnát erőltetett rám. Nem akartam elfogadni, utánam hozta, könyörgött, hogy vigyem magammal, nekem úgy sem lesz, ők viszont megélnek egy darabig. Elfogadtam. 24 kilométeres úton, erős, jeges havas esőben gyalogosan a porpáci állomásra meneteltünk és egy jéghideg vagonban negyvenőnket gyömöszöltek be. Január 8. Egy napig álltunk a porpáci állomáson. Éjszaka értünk Csornára. Alig virradt, felfedeztem a szomszéd vagon egy német vagon, amelyikben egy vaskályha volt beszerelve. Alig tudtuk átmenteni hozzánk, mert a vonatunk indult Hegyeshalom felé. Az egyik állomáson mellettünk állt egy üres vagon tele szalmával. Gyorsan áthordtuk a szalmát vagonunkba, hogy ne keljen a vagon deszkáján aludni. Rosszul tettük, mert egy-két óra múlva kiderült, a szalma tele volt tetűvel. Most már lett dolgunk is. Egész nap tetvészkedtünk. Január 9 - 14. Hegyeshalom. Most már biztosan tudtuk, hogy Németországba visznek. Majdnem egy hétig álltunk a hegyeshalmi állomáson. Minden pillanatban vártuk az indulást, de amint mondták, előttünk elbombázták a vasutat. Volt időnk sorsunkat meghányni, vetni. Elhagyjuk hazánkat, mikor jöhetünk újra vissza? Időnket felhasználtuk, hogy kényelmesebbé tegyük várhatóan hosszú időre nékünk szánt lakásunkat. Lakótársaim akkumlátorokat szereltek be. Világításunk is volt már. Eleiemben sem volt hiány. Egy teljes vagon élelmet akasztottak szerelvényünkre. Igaz, hogy csak hideg élelem volt, de elég. Vaskályhánk egész nap üzemelt, rajta kenyeret pirítottunk nap mint nap, beszélgettünk, dalolgattunk. Mi lett volna a téma, ha nem az elhagyott otthon. Az egyik napot nehéz volt elviselnem. Egyik barátomat Tóth Lajost meglátogatta felesége. Szeptember elején volt esküvőjük, mint nekem. Boldogok voltak, de én csak az emlékekből éltem. Esténként egymástól dalokat tanultunk. Mindegy volt, hogy népdal, vagy magyar nóta. Emlékeztünk, sirattuk az otthont. Egyet le is kottáztam. Csak egy asszony mondta, te vagy boldogságom Legjobban szeretlek téged a világon Minden kis falatból tudott szívvel adni Te tudtál csak anyám igazán szeretni. Szépet mond az álom, mesélget a múltról Sok szépet álmodok erről az asszonyról Míg mellettem volt, büszke volt fiára Az én jó anyámnak nincs a földön párja. Január 15. Éjfél után egy nagy lökés rázta meg vagonunkat. Valamennyien felébredtünk. Elérkezett tehát a nem várt búcsú pillanata. El kell búcsúzni hazánktól. Ide-oda rángatott bennünket. Reggel 6 órakor még sötét volt, alig pirkadt keleten, lassan kigördül vonatunk a hegyeshalmi állomásról. Úgy éreztem, hogy a fél szíven itthon maradt, a másik felét viszem magammal. Az itthon maradt fél visszavárja a másikat. Itt hagyom szeretteimet, itt hagyom szeretett hazámat. Elénekeltük a Himnuszt és Szózatot. Szótlanul maradtunk szinte egész délelőtt. Délfelé értünk Bécs külvárosába, Immersdorfba. Szép fogadtatásban volt részünk. Légiriadó fogadott. Alig tudtunk kiugrálni vagonunkból, előttünk vagy alig 300 méterre hullottak a bombák. Nem mehettünk tovább. 302