Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)

Bogár István: Katonásdit játszottam 1944. október 10. Számtan óra van az iskolában. Mindenki dolgozott. Dolgozatot írtak. A nagy csendet kopogás zavarta meg. Megérkezett a postás. Nem szólt semmit, csak átnyújtotta ceruzájával együtt a vétíves katonai behívómat. Aláírtam, elköszöntem és a gyermekek felé fordultam. - Figyeljetek ide! Vége a tanításnak! Pakoljatok össze! Megkaptam katonai behívómat, elmegyek tőletek! A kis nebulók egy része sírni kezdett, másik része szipogott. - Ne sírjatok, rövidesen visszajövök hozzátok! Addig majd másik tanító bácsi, vagy néni tanít benneteket. Legyetek jók, tanuljatok, szeressétek majd őt is! Alig tudtam lelket verni beléjük! Igen, mit is tagadjam, magam is elérzékenyültem, amikor láttam szomorú kis arcukat. Nem voltak már tájékozatlanok, tudták mit jelent a háborús időben katonának lenni. Tudták azt is hogy többen már nem térhetnek vissza a faluba. Hősi halált haltak. Kikísértem őket a kisajtóig és régi szép köszöntéssel búcsúztak tőlem „Isten áldja kigyelmedet!" Sokáig néztem utánuk, míg el nem tűntek. Nem volt szaladgálás, nem volt csintalankodás. Lassan bandukoltak szép rendben hazafelé, vitték a hírt: Tanító bácsit elviszik katonának! Otthon már nem hatott nagy meglepetésnek a hír, hiszen esküvőnk óta minden nap vártuk a behívót. A többi korombeli barátaim már mind bevonultak. Október 20-ára szólt a behívóm Pécsre a IV. fogatolt vonatos hadosztály pótkeretéhez. A készülődésbe bombaként robbant október 15-e, Szálasi hatalomátvétele. Tisztában voltam a következményekkel. Végleg elárulták országunkat. Egyben mégis bíztam, abban, hogy a behívó talán érvényét veszti, s nyerhetek egy két hetet. De nem volt irgalom! Hazaköltöztünk Öcsénybe. Katonaládám teletömve október 19-én este kocsira ültünk s elindultunk Bátaszékre. Útközben Sárpilisen mentünk keresztül. Már lámpák égtek a házakban, így csak gondolatban vettem ismét búcsút. Igen nehéz volt a búcsúzkodás, hiszen alig voltunk nagy boldogságban együtt 50 napot. Bizonytalanná vált a jövő. Vajon visszajövök-e még? Mindig ez a gondolat járt eszemben. Titkolni próbáltam érzéseimet, de nem tudtam. Hosszú búcsúzkodás után sokáig integettem kedveseim után, egészen addig míg el nem tűntek szemeim elől. Távozásuk után is sokáig kavargott, sok-sok kép zsongott bennem. Először megyek el szülőföldemről Sárközből, úgy, hogy nem tudhatom visszajövök-e még? Döcögő vonatommal reggelre értem Pécsre. Egyszer-kétszer megkerültem a laktanyát, míg végre rászántam magam, hogy átlépjem reménytelen jövőm ajtaját, kapuját. A laktanya kongott az ürességtől. A behívottak közül csak én jelentem meg időben. A többiek 21-én reggelre értek be. Lovrencsics őrvezető úr fogadott nagy lelkendezve! - No, megjövék, karpaszományos úr? Majdnem az ő modorában válaszoltam, hogy „ühüm meg"! De magamnak magamban álljt vezényeltem és „igennel" válaszoltam. Élvezhettem is nagy kegyét. Közölte velem, mivel én vagyok az első, leendő szobánkban választhatok ágyat. Körülnézve, a kályha és a fal mellettit választottam. Rossz lapra tettem. Alig feküdtem le, borzalmasan elkezdett csipkedni valami. Éhes poloskák leptek meg. A falról mind rám másztak és összemartak. Kisült, hogy szobánk addig egy élelmiszer raktár volt, s nekünk rendezték be szobának. A poloskák több mint egy éve éhezhettek. Harmincnégyen verődtünk össze. Remek összetételű társaság! Harmincnégyből huszonöt tanító, tanár, a többi gazdász és más foglalkozású. Mindössze négyen voltunk sorbeliek, a többiek mind 30-40 év közöttiek. Mindjárt gondoltam is, ha azok bírják az iramot, mi játszunk mellettük. Amennyiben kivételeznek az idősebbekkel, akkor mi sem leszünk nagyon megterhelve a kiképzés alatt. A kaszárnyában rajtunk kívül alig volt valaki. Egy-két tiszt, tiszthelyettes, 10-15 öreg orosz katona a lovak ápolására. A keret kint volt a fronton. 295