Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)
Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században
A népi szőttesekben is van tájjelleg, változatosság, ami más-más csoportra jellemző. Díszítő elemeiben a szőttes - azonos technológiája következtében - kevésbé változatos a hímzésnél. Színezésében, különösen a sárközi szőttesekben erősen kidomborodik a csoportsajátosság, a sárköziek a fehér piros mellé keverték még a feketét. A sárközi szőtteseken a három szín alkalmazása annyira törvényszerű, hogy még a feketével szőtt gyászterítőkön, halottas lepedőkön is van egy kis piros szedés. Hasonlóan meghatározóak a nyelvi jelenségek is. Általában különbség van az egyes csoportok tájnyelve között mind hangtanilag, mind pedig a szókészlet, szóhasználat szempontjából. 1831-ben a Magyar Tudományos Akadémia kebelében működő Marczibányi alapítvány pályázat felhívást adott közre a sárközi nyelvjárás sajátosságainak összegyűjtésére. A pályázatra csak töredékes gyűjtések, feldolgozások érkeztek be, Ötvös István decsi, Soltra János őcsényi, valamint Szikszai József váraljai lelkipásztor küldte be eredményeit. Hogyan került Szikszai a sárközi prédikátorok közé? Erre a kérdésre könnyen feleletet adhatunk, ha összehasonlítjuk az általa készített szógyűjteményt a sárközi lelkészek eredményeivel. Az általános megjegyzések majdnem szó szerint egyeznek, és az összegyűjtött szavak többségét a Sárközben is a váraljaihoz hasonlóan ejtették. Az általános megjegyzések mellett e tájszavak is a sárközi és a váraljai nép rokonságát bizonyítják, amely nemcsak a népviseletben, a gyakori összeházasodásban, hanem a szoros kapcsolattartás valamennyi formájában jelentkezik. Váralját az ún. külső Sárközhöz sorolja a szakirodalom, de a rokonságot a mai sárközi lakosság is élénken ápolja. 104 Minden jegy között talán a legmeghatározóbb a közösség tagjainak felfogása hovatartozásukról, tehát a mi tudat. E tudat bizonyítéka a migráció, a költözés is. A Baranyából és Nyugat-Tolnából elköltözött reformátusok a Tolna megyei Sárközben találtak új lakhelyet maguknak. Megemlíthetjük példaként a mázai Dósa Mihályt, ki az 1738-as összeírásban még ott szerepelt rokonaival együtt, 1748-ban már Hidason írták össze, a 19. század végén pedig egyik fiát, Pétert és családját már Sárpilisen találjuk, másik fia, János pedig átköltözött Váraljára. Költözni lehetett (az állandó lakóhely-változtatás a hazátlan zsellérek között általános is volt), de láthatóan nem szívesen vállalkoztak rá, csak valami fajta kényszer hatására. A házasságkötéssel kapcsolatos költözés viszont megszokott jelenségnek számított, hisz a négy sárközi község, valamint a már említett rokon falvak lakossága között rendszeres volt az összeházasodás. A migrációra, a Sárközbe költözésre még egy évszázad múltán is emlékeztek: a hidasi református egyház presbiteri jegyzőkönyvében olvashatjuk 1934. május 6-iki dátummal: az elnéptelenedett egyházközség búcsú istentiszteletre készülvén felkérte lelkészét: „Az előkészületek folyamán értesítse a Hidasról elköltözőiteket Ocsényben, Decsen, Sárpilisen és Váralján. " A néprajzi csoportok elkülönülése mérhető a népi hagyományok átalakulásának, megszűnésének, új elemek befogadásának folyamatában is. Ez egy néprajzi csoporton belül nagyjában egy időben zajlik le. Ha az indíték kívülről jön, akkor a jelenség a hatópont irányából terjed, majd lassan eléri az adott csoport legtávolabb eső falvait. Amikor a változás belülről indul el szinte körkörösen gyűrűzve terjed a határokig. A főkötő viseletében a sárközi csoportnál típusváltozás történt. A századforduló táján a régebbi negyed gömb alak ún. szabott főkötőt felváltotta a nyolcad gömbszerű parittyafőkötő. A központból lassan terjed tovább. A terjedést lassította a kisebb szórványok egymástól való viszonylagos távolsága. Mire a legtávolabbi Mohácsra eljutott volna, a városi település lakossága már levetette népviseletét. így ez a főkötőtípus itt ismeretlen is maradt. (A közbeeső idegen néprajzi csoportok ezt a formát nem vették át.) Míg a többi sárközi jellegű településen a sárközi jellegű főkötő terjedt el. A zengőaljiak viselete és hímzése, bár nagyjából egyező volt a Sárközével, annál jóval egyszerűbb. A különbség oka talán a kevesebb föld, így kevesebb jövedelem, a lakosságnak kevesebb jutott a fényűzésre. Zengővárkony és a sárközi falvak egymástól való térbeli távolsága, régebben a közlekedés fejletlensége miatt az érintkezés nem volt annyira szoros. A gyakori családi kapcsolat, nem utolsó sorban az összetartozás tudata folytán is csak nagyobb ünnepeken, lakodalmakon, vásárokon, elsősorban a már említett pécsváradi Lukács-napi leányvásáron találkoztak. Az ilyen alkalmakra a sárközi asszonyok különösen díszesen kiöltözködtek, a menyecskék a legújabb főkötőjüket tették fel. A zengővárkonyi hímzőasszonyok ilyenkor lestek el a náluk még esetleg nem ismert motívumokat. Azután, ha egy sárközi leány Zengővárkonyba ment férjhez, magával vitt főkötőivel is ZENT AI 1978. 525-526. BALÁZS KOVÁCS 1981. 46. SOLYMÁR 1986. 36. 199
