Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

muszlin. A mintát papírra rajzolták, majd kivágták, és a lyukakon keresztül krétával az anyagra dörzsölték. Ennek nagyobb részét vastag varrással töltötték ki, de a megfelelő helyeken a hurok-, a szár-, lapos fonalöltést is alkalmaztak. A díszítmények között különösen kedvelték a rózsát, melyre több változatát ismerték: három-, öt-, hat-, őszi-, patkós-, koszorús-, kársai-rózsás fordult elő a leggyakrabban. A tulipánt is megtaláljuk, de más virágokat is kedveltek, éppen úgy, mint a madár-, csibe- és tyúkmintát.

94 Mohács hosszú ideig rendezett tanácsú város volt, élénk kereskedelemmel és kisiparral. Fejlődésében nagy szerepe volt a Dunának. Az itt kikötő hajók áruit a mohácsi piacon értékesítették a kereskedők, ugyanakkor elszállították a város termékeit a távoli piacokra, így a fekete korsókat is. A Dunán át évente mintegy 400 ezer mohácsi fekete edény jutott el Szlavóniába és a Bácskába. Az 1880-as években 116 korsós mester dolgozott a piaci igények kielégítéséért. Mohács mindig a dunai forgalom egyik fontos helye volt. Az utasszállító és teherhajók itt szeneitek. A szenet a pécsi bányákból szállították, kezdetben szekereken, később Pécs első vasútvonalán, amelyet Üszögpuszta és Mohács között 1854-ben nyitottak meg. A város nagyobb arányú fejlődését a 19. században a gőzhajózás jelentette. 1840 óta mezővárosi rangot élvezett. 1869-ben lakosainak száma meghaladta a 12 ezret, amikor Pécsett 25 ezer ember élt. 1871-ben városi címét nagyközségire minősítették vissza, s csak 1924-ben lett újra város. A sárköziek sokáig tekintették a mohácsi vásárt áruik eladási és árucikkeik beszerzési helyének. Mohács és Sárköz népi kapcsolatainak emléke még a 20. század második felében is élt. Féja Géza szociográfiájában írja: „A Korsósokban ezek szerint halász- és pákászhajlamok helyett földműves vonzalmak éltek, ez pedig érthető is, hiszen Mohácsról, a török elől menekültek a „vízi világba". Megint földművelésre alkalmas helyet kerestek...Sárpilisen oly kevés földmívélésre alkalmas föld akadt, hogy irigyelték a csőszt, akinek két hold biztos föld jutott. A régiek közül néha két-három család összeállott, és lovastul Baranyába ment gabonát nyomtatni részért. Ezeknek meg is volt az évi kenyerük, de nem rendelkezett mindenki lóval, meg nem is juthatott el Baranyába. Hát új otthont kerestek, ahol megterem a búza a káposztával egyetemben. "

95 Kölked régi település, már a rómaiak idejében is lakott hely volt. A szájhagyomány szerint Kölked már a honfoglalástól kezdve ősi magyar halászfalu volt. (Hét ház állt a mai Templom-dombon.)

96 írásos említése 1016-tól ismert, ekkor a pécsváradi apátság birtoka. A középkorban halászok lakták. A mohácsi csata az ingoványos résztől nem messze zajlott le. A faluban élt halászok, a nádasok között megbújva vészelték át a zavaros évek pusztításait, ennek következtében a török megszállás alatt is gyarapodott a lakosság száma. A törökök kiűzése után lakói továbbra is a halásztak, bár a vizenyős területek szélén földet is műveltek. A Duna szabályozásával a falu kiszabadult a mocsárból, lakosai halászaton kívül a nagy réteken állatokat, főleg lovakat tartottak. Kitűnő szántóföldjeiken elsősorban burgonyát és kukoricát termeltek. Kölked színtiszta református, magyar falu volt még a 19. század közepén is. Különös a református magyarság Pécsvárad, Zengővárkony és Nagypall által alkotott kis szigetének a magatartása, amely a messzi Váraljával (Völgység) és Kölkeddel (Alvidék) tartott fenn vérségi kapcsolatokat. Lehetetlen fel nem ismerni, különösen a távoli, a német lakta területeket áthidaló kapcsolatokban a százados, tehát a német telepítés előtti időkből származó hagyományokat: „A duna-menti magyarság legjellemzőbb alakjai Kopács-vidékén találhatók. Mind jól megtermett, csontos, izmos emberek; tősgyökeres, karakterisztikus magyar vonásokkal. Értelmiség dolgában is kiválók. Kálvin hitvallását követik. Régi viseletük bő gatya, széles ujjú rövid derekú ing, óriási, öblös, nagy karizmájú kalap, ráncolatlan patkós csizma. Az ing fölött hatalmas, ezüst-gombokkal ellátott posztó-mellényt és kizsinórozott dolmányt viseltek. Az ujabb nemzedék már elhagyta ősi viseletét; tetőtől talpig posztóban s szövetruhában jár. A nők bokáig érő szoknyát, divatos ruhaderekat s vállkendőt hordanak s csak úgy suhog a selyem rajtuk. Itt már nagy a fényűzés. A vörösmarti és csúzai magyarok, a kikkel teljesen azonosak a siklósvidéki kálvinisták, szintén levetették ősi ruháikat s az ujabb kor divatját követik. A férfiak posztóban járnak s a nők lépést tartva a divattal. A legújabb viselet szerént öltözködnek. " BALASSA 1989. 293-24. FÉJA 1963. 177. PESTI II. 1982. 525-527. VÁRADY 1896.1. 112. 196