Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 27. (Szekszárd, 2005)
Gaál Attila: Előszó a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XXVII. kötetéhez
Szabó Miklós akadémikus emléktábla avató gondolatai: Çyakran idézzühJBóna István egyikjnondását, ami ({6. úgy szói, hogy száz évig kéne éíni ahhoz, hogy azt a sokyackot (az ő kifejezései) amit az ember életébe kiás és összegyűjt, feldolgozzuk^ fl tudós, aki így fogalmazott, sajnos 70 évesen távozott közülünk,, de addig tucatnyi könyvet és mintegy 350 tanulmányt publikált, s mindannyian tudjuk^ hiszen mi régésze^ szinte kivétel nélkül a tanítványai voltunké hogy mindent tudott a %árpát-medence archeológiai emlékeiről, a terület korai történetéről flki ezt túlzásnak^ gondolná, javaslom, olvassa el (Bóna István regionális vagy helytörténeti összefoglalásainak^ valamelyikét, ezek, önmagukért beszélnek^ Vagyis indokolt az az értékbecslés, miszerint a XX. század másodikfelében a magyar régészet arculatát (Bóna István formálta, mi több, meghatározta. Hiszen személyében szerencsésen ötvöződött a kitűnő ásató, a tanítványait irányítani és befolyásolni képes pedagógus, a nemzetközi tekintélyű tudós, aki eredményeit a nagyközönséggel is meg tudta ismertetni. Magától értetődően (Bóna István nem valamiféle polihisztor volt, aki mindenhez ért, de igazán semmihez. Vérbeli futató volt, aki az általa preferált területeken — mindenekelőtt a bronzkort és a népvándorlás kort emelném ki — bármely mércével mérjükis, elérte a csúcsokat. Ka lényénekjpróteuszi vonásait próbálom megidézni, akjipr óhatatlanulfelmerülelőttem a telifeltárás metodikáját megújuló archeológus, a szükségképpen hiányos forrásadatokból és esetleges régészeti tényekből a népvándorláskor történetének^ koherens szőttesét megalkotó, ugyanakkor a tudományos igazság tekintetében kompromisszumot nem ismerő tudós, ßiz utóbbi szemléltetésére legyen elég az Erdély története (Bóna István által írt fejezeteire utalnom. (De nem szeretném elhallgatni egyik^személyes élményemet sem, amely,JA hunof^és nagykirály aik^j párizsi kiadásához kapcsolódik^, Nevezetesen egy taxisofőr kérdezte tőlem I^pissy és a Collège de (France között, amikor megtudta, hogy magyar vagyok^és régész, hogy mit gondolokerrőla munkáról S talán arról sem illik, megfeledkezni, hogy a rendszerváltozás előtt (Bóna István pályafutása nem volt felhőtlen, minthogy a „politikailag megbízhatatlan" kategóriába sorolták^ Hem véletlen tehát, hogy a megérdemelt elismerés igazában élete utolsó évtizedében jutott kj neki: 1990-ben az akadémiai tagság, 1998-ban a Széchenyi-díj. QDe ez az időszak^ a régészképzés tekintetében is áttörést hozott: előbb visszaállt a hagyományos tanszéki struktúra, majd létrejött a (Régészettudományi Intézet, melynek^ a lapító igazgatója lett, s haláláig irányította a régészeti doktori programot, amelyet a felsőoktatás reformja az egyetemi szférának^ visszaadott. (Büszke vagyok^ rá, hogy mindebben harcostársa lehettem, s rektorként segíthettem a terve k,megvalósulását. De itt az ideje, hogy gondolatainí{ j visszatérjenek j %ajdacsra, ahol ezen a jeles napon fizikailag jelen vagyunk^és (Bóna Istvánra születésének^ 75. évfordulójára emlékezünk^ %ajdacs, lexikoncímszóként úgy szerepel, mint - (Bóna kifejezésével, a longobárd korszak^ (536-568) egyike vezető lelőhelye, Itália felé mutató kerámia és ékszerleletekkel elsősorban a 2. sír fibulapárját kell kiemelni, amelynek felületét az 1. germán állatstílus klasszikus ornamentikája borítja. <Bónát idézem újra: ,Jl kajdacsi 2. sír egy egész elavult keltezési rendszert omlasztott össze, az olaszországi longo bárd temetők^eddigi keltezését mintegy húsz évvel hozta korábbra. " *Ez a citáció egy, a nagyközönségnek, szánt munkából származik^, ahol személyes vallomás is olvaható: „Ufa megkérdeznék}, melyik^a kedvenc leletem, melyikre vágyókba legbüszkébb, a válasz a kajdacsi 2. sír ékszeregyüttese lenne. " Ebben a munkában megérint bennünket a longobárd kutatás összetéveszthetetlen atmoszférája. J? munkások^ akjk,a „semmit" ásó régészt le akarják^beszélni a folytatásról, míg azután 3 m mélységben elő nem kerül a várva várt sír. ßzutan az egymástól szinte hihetetlen távolságra fekvő síroké esete, melyek^ nagy részét — (Bóna szavaival — bestiálisán feldúltak. "Vgyanakjjor a 120 m széles területen mindössze 39 sír árválkodott, s jele sem volt annahm hogy a temetőnek, valahol határa lesz. (Bóna nem tagadja kedvetlenségét: 1966-ban úgy érezte, hogy a longobárdok, egyelőre cserbenhagytál^, VgyanakJipr tiszteleg a -visszatartó tényező, a kajdacsiakfedvessége, szívélyessége és a szép vidék^előtt. _Az 1965-ben kezdődött ásatási kampány 1968-ban az „ünnepi évben" zárult, ßkjipr ünnepelték, a népvándorláskor kutatói az 1400. évfordulóját annale hogy a longobárdok^ elhagyták^ (Pannóniát és Itáliába vonultak^ 568 április 1-én utoljára ünnepe Itéhjneg a húsvétot hazánkban, majdtelepüléseiket felégettetné s útra keltek^, Szép és szimbolikus gesztus, hogy néhány nappal 'Húsvét előtt %ajdacson emlékezünk, (Bóna Istvánra. Ezekkel a gondolatokkal avatom fel az emléktáblát, amely mesterünh^és barátunk,születésének,75. és a kajdacsi ásatás kezdeténe l{,40. évfordulója alkalmából került a polgármesteri hivatal falára.
